Erdélyi Helikon, 1930 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1930-02-01 / 2. szám

séges csoportosítást, habár volna az alább tárgyalt könyvek között két olyan is, mely külön cikket is megérdemelne. BERDE BÉLA: ELSZÁLLOTT GONDOLA­TOK. (Kolozsvár, 1929) Berde Béla nevét veti fel elsőnek az alfa­béta. A szerzőnek nyilván legtávolabbi fo­galmi tájékozottsága sincs arról, hogy mi a költészet. Ilosvai Selymes Péter versezetei látnak jóvoltából kései napvilágot. Olcsó Arany- és Petőfi-utánzatok tárgyban és stí­lusban, fordulatokban és kiszólásokban, a költői tehetség leghalványabb felvillanása nélkül. Azok közé a könyvek közé tartozik ez a „Szőke kislány, barna kislány“ ideológiá­ban fogantatott könyv, melyeket a jóízlés kötelességének érez egy-két évtizede elhall­gatni. Mi sem foglalkoztunk volna vele, ha a bevezető vers címe alatt nem díszelegne szerény, apróbetűs szedéssel, hogy: „A Ma­gyar Tud. Akadémia által megdicsért pálya­munka.“ Ezt már mégis nehezen tudjuk el­hinni s ha Berde Béla igazolni tudná ezt a dicséretet, nagyon fájdalmasan érintene ben­nünket. DEBRECZENYI ZSOLT: SZÁMADÁS. (Bu­dapest, 1929) Nehéz eldönteni, hogy irodalmibb alko­tás-e a Debreczenyi Zsolt könyve az előb­binél ? Felületes átlapozással is megállapít­hatná minden olvasottabb ember, hogy száz­­percentes Ady-utánérzésekről van szó. Amit Debreczenyi elkövetett, jóval több, mint önkéntelen és itt-ott felvetődő reminiszcen­cia. Olyan mélyen teleszívta magát Ady szó­kincsével, gondolati és érzelmi levegőjével, hogy valósággal önti magából. Ezek a ver­sek, egynéhány sikerültebb, életrevalóbb da­rab leszámításával, egytől-egyig úgy tűnnek fel, mintha csak Ady-paródiáknak készültek volna. Ha Debreczenyi Zsolt egészen fiatal em­ber lenne, aki előtt még korlátlan fejlődési lehetőségek állanak, örömmel mondanánk jót is, mert vannak olyan sorai, melyek kivezető utat mutatnak a reminiszcenciák és utánérzések sötét rengetegéből. De tud­­tunkkal nem így van. MOLLINÁRY GIZELLA: FÖLDET ÉRINT HOMLOKUNK. (Budapest, 1929. Szerző kiadása) Az M betűig kellett jutnunk az ábécében, mire olyan könyv került kezünkbe, melyet komolyan lehet és komolyan kell vennünk. Meleg, emberszívből fakadó líra a Molli­náry Gizelláé. Asszonylíra. Gyöngéd, szere­tő, bánatos és alázatos. Legjellegzetesebb vonása a fohászszerű köntös, az Egyúrhoz, Máriához és a Férfi­hez szálló áhítatos imádságforma, amely azonban ritkán teszi patetikussá, vagy dagá­­lyossá verseit. A forma alig kötött, feloldott ritmusa és elrejtett, távoli, asszonáncos rí­melése van. Mollináry Gizella nem túlságosan össze­tett, nem is differenciált lélek, de az átlag­nő lelki finomságaival előnyösen, apróléko­san és művészien pepecsel. Meglepően jaj­­ dul ki verseiből a robotmunkára született jobbágyasszonyok szimbólikus jelentőségű, tompa kiáltása, nyomorult alázata és befelé lázadó önmegadása. Ősi magyar ízeket ér­zünk a szánkban, régi történelmi idők le­­hellete in ebből a modern verskötetből s ez a sajátos, póralázattal átszőtt hang képezi a költő nehány versének legzamatosabb ere­detiségét. Nem ad programmokat, nem fe­minista, csak nő. Nagy erénye, hogy nem is akar más lenni és nem esik bele a legtöbb női író hibájába, akik férfimaszkot tesznek arcukra és basszbaritonra erőltetik hangju­kat. Sok verse meghal és sokáig megragad az emlékezetben. Mégis éreznünk kell elejétől végig, hogy hiányzik belőlük valami. Hiány­zik a tömörség és sok helyt a nyelvi egy­szerűség: a sorok bőbeszédűsége, komplikál­tan logikus mondatfűzése bántóan széthúz, teátrálisan felcicomázott szavai között ki­hűl a lélek spontán melege s avval együtt fakul a versek művészi hatása is. Talán a költő női karakteréből, talán ebből a formai modorosságból ered, hogy nincs komor, vagy vidám, zsolozsmázó, vagy ujjongó lendület, nincs összefogó erő ezekben a versekben: csupa nippek, színek, vonalak és borongó hangulatfoszlányok. Mindent összevéve, nem volt kár, hogy megjelent a Mollináry Gizella verseskönyve. Még Erdős René (akitől egyébként tanult is sokat), Kaffka Margit, Lesznyai Anna, Török Sophie és Berde Mária mellett sem válik egészen láthatatlanná egyénisége. SZÁVA­Y ZOLTÁN: AZ ISMERETLEN ÚT. (Budapest, 1929) Szávay Zoltán költészete: a múlt költé­szete. Elkallódott emlékek keresése, régi fa­kult levelek böngészése. Erőtlen, halk, ked­ves melankólia. Ezt a hangulatot, ezt az ál­landósult lelki összetételt tükrözi vissza ver­seinek formai kifejeződése is. Állandó, ki­próbált rímek egyenletes hullámverése, apály és dagály nélkül. E nyugodtan és bá­gyadtan hullámzó verszeny óceánján isme­

Next