Erdélyi Helikon, 1930 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1930-02-01 / 2. szám
ÉSZREVÉTELEK szemben, mindazok, akik a mai magyar politikai rendszert összeférhetetlennek tartják saját világnézetükkel, amely sokszor csak szemipont, nem is világnézet. Jómagam azonban — talán hivatásomnál fogva, amely azt követeli tőlem, hogy az európai irodalmi élet különböző jelenségeit megismertessem amerikai tanítványaimmal és hallgatóimmal, talán azért, mert alkotó ösztönöm ragaszkodik magyar író mivoltomhoz — érthető érdeklődéssel viseltetem a magyar irodalmi kritika iránt. Naiv szempont? Lehetséges, mert hiszen miként érdeklődhetem aziránt, ami nincs vagy — hogy elnézőbb legyek — alig van, így, messziről a magyar irodalmi kritika a legtöbb esetben bántó vagy komikus. Bántó, nem a magam egyéni szempontjából, hanem annak az alanyi és tárgyilagos értékelésnek alapján, amely együtt jár magyar irodalmi érdeklődésemmel i s komikus, mert annyira egyoldalú, hogy a vidéki cirkusz bohócának provincializmusa szélesebb látókörű. A tipikus kritikában nem a megbírált mű lényege a mérvadó, hanem az író személye, összeköttetései, politikai szempontjai, vallási vonatkozásai. A legtöbb kritikából kilátszik a lóláb; szinte ordít az a tény, hogy a kritikus személyes ellensége vagy pedig lekötelezettje annak az írónak, akinek munkáját jelzőkkel kivégzi vagy a halhatatlanság csarnokában helyezi el. A művészi munka életképességét persze nem az határozza meg, hogy az írónak a kritikusok sorában vannak-e barátai vagy nincsenek. Ám a kritikának bizonyos tekintetben nevelő céljai is vannak s a mai magyar kritika legfeljebb arra tanítja meg az olvasót, hogy az ellenkezőjét higyje el annak, amit a kritikus mond. Teljesen másodrendű szempont, hogy nem vagyok zsidó, de a magam regényei hazai megítélésében ismételten is meggyőződtem arról, hogy a „keresztény“ kritikus tétovázása abban a feltevésében lelte magyarázatát, hogy „zsidó“nak gondolt. Mennyire együgyű felfogás! Mennyire megbecstelenítése a kritikai tisztaságnak és tisztességnek! Viszont módomban volt meggyőződni arról is, hogy a „baloldali“ kritikus azért tett hangfogót megértésére, mert szociális lelkiismeretem nem egyezett meg teljesen a gazdasági determinizmus elvével. A hazai kritikákra gondolva, ismételten is eszembe jut az az irodalomtörténeti adat, amely Turgenyev „Apák és fiúk“ című regényére vonatkozik. Az orosz kritika akkortájt épp úgy „hasalt“, mint a mai magyar kritika s a fiatalok szidták Turgenyevet, mert nem lelkendezett értük, s az öregek azt kifogásolták, hogy kijátszotta a konzervatív álláspontot. Épp azt nem vették észre, amit észre kellett volna venni: az irodalmi értékét. A kritika intellektuális tárgyilagossága egyértelmű a kulturális értelemben vett erkölcsi felelősségtudattal. A magyar irodalmi kritika annyira demoralizálódott, hogy erkölcsi felelősségtudatról alig lehet szó. Ez a kritika pletykaiza s annyi is az értéke. De nemcsak morális hiányosságok tapasztalhatók a magyar irodalmi kritikában, hanem a tökéletlen irodalmi műveltség és ítélőképesség végzetes fogyatékosságai is. Ezzel nem azt akarom mondani, mintha a kritikus nem tudná a különbséget Péterfy Jenő és Császár Elemér között (ámbátor ez sem bizonyos); azt sem akarom mondani, mintha Tormay Cecilt hajlandó lenne Selma Lagerlöf rovására dicsérni; a lényeg, hogy a legtöbb kritikus irodalmi ismeretei kapkodók, ellentmondók, rendszertelenek. S ami talán a kritikai intelligencia szempontjából még nagyobb hiba, a legtöbb kritikusból hiányzik az az érzékenység, amely a munka megértését követelő beleélést lehetővé teszi. Az irodalmi félműveltség és a ki nem fejlődött kritikai érzékenység arra vezet, hogy ez az elv válik mérvadóvá: ami nekem tetszik, az jó, ami nekem nem tetszik, az minden körülmények közepette rossz. Szóval az a kritikus, aki — mondjuk — nem konjuktúra szempontok szerint ítéli meg az írói munkát, hanem a kritikai tárgyilagosság elve alapján, tárgyilagosságában csak alanyi benyomások kifejezésére képes, s nem komoly, megbízható elemzésre. George Brandes gyakran abba a hibába esett, hogy írókat kivégzett, mert munkáikból hiányzott a naturalista módszer. De Brandes annyit tudott s a kritika so-