Erdélyi Helikon, 1930 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1930-11-01 / 9. szám

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK nem maga körül hozza azt, amire fel kell figyelni és amit az öröm érzésével me­lengetni kell. Két okból különösen: az egyik az er­délyi magyar dráma­irodalom, a másik pedig a magyar népnek hamisítás nélkül való bemutatása a színpadon. őszintén szólva, én például csak két­értelmű mosolygással tudok azokra a kí­sérletekre gondolni, amelyek Erdélyben a magyar dráma­irodalom érdekében történtek. Ez a mosolygás egyaránt szól a színháznak, íróknak és közönségnek. És ha valamit meg kell jegyeznem, ak­kor az nem más, mint az: a színházat nem akarom megérteni, az írókat nem veszem túlságosan komolyan és a közön­séget hasznosan barátságtalannak tar­tom, ami az eddigi próbálkozások csőd­jét illeti. Mert egy-két sikertelenség nem menti fel a színházat az alól a köteles­sége alól, hogy csináljon erdélyi dráma­­irodalmat; az írók ne duzzogjanak azért, ha még nem tudnak biztosan járni; és a közönség jól teszi, ha csak a jó dara­bok és a jó előadások iránt barátságos. És ezekről beszélve, a Szentimrei kis komédiájának a bemutatása azért emlékezetes nekem, mert mintha azt láttam volna, hogy a színház komolyan akar, az író — ha sok felesleges mozdu­lattal is — de jár, a közönség pedig meglepően barátságosan mulat. A rendezést is dicséret illeti, akárki csinálta. És most néhány szót a népről, ame­lyet eddigelé a színházak deszkáin lát­tunk, és amelyről a színlapok, írók és közönség azt mondta, hogy magyar. Én nem mondom ezt. És szerencsére még vannak néhányan, kevesen, akik szintén nem mondják ezt. Szigligetitől és Tóth Edétől kezdve a pesti kaba­ristákig él egészen, borzongató ko­médiának tartom mindazt, amit szegény jó magyar néppel a népszín­mű és a paraszt-színjátszás ürügye, vagy cégére alatt csináltak. Ta­lán egy-két színésznek egy-két igazi hangján kívül olyan népet lebecsülő, cifra és csuhajos, elevenekkel sti­lizált bábjáték folyt ezen a té­ren, amelyen én sírva­ vigadok, amióta élek. A „S­í r a t ó b­a n“ előadásán egy kicsit megnyugodtam: ha sablonosak is a figu­rái, ha közhelyeken mozognak is, de nem hamisítványok, hanem emberek. Szükséges és rokonszenves mozdulat volt. De teljes örömömet kéjelegve tar­tom fenn arra az ünnepre, amikor a magyar színpadról is elhangzik a szó. Nem vasárnap, hanem hétfő van a magyar faluban! Tamási Áron MISTRAL EMLÉKE A GÁNDIREÁBAN Az ízléssel, művészi érzékkel és önkriti­kával szerkesztett „Gándirea“ legújabb számát Mistral emlékének szenteli. Jorga „a latin népek reprezentáns személyét“ üdvözli benne, Ion Pillát versben köszönti „Pro­vence titokzatos fiát“, Pamfil Seicaru és Ion Dumitrescu pedig a Mistral-hatásról írnak cikkeket. Gib. Mihailescu: „Piaza“ című novellája, Busuioceanu műtörténeti cikke és több sikerült festmény-reproduk­ció teszik színessé a számot, amelyben most is — mint mindig — valóságos élményt je­lentenek a kolozsvári piktor, Demian han­gulatos és beszédes fejlécrajzai. A kritikai részben Nichifor Crainic az új párisi iro­dalmi áramlatról, a népiességről (Populisme) ír és a bukaresti fiatalokkal csatázik, akik „támadják a lap szellemi és irodalmi irányát s akik új ösvényeket akarnak verni“. Crainic szeliden válaszol és megmarad a vitában az a fölényes vezér, aki iskolát te­remtett Bukarest szellemi életében. (dj.)

Next