Erdélyi Helikon, 1930 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1930-12-01 / 10. szám

ERDÉLYI KÉPZŐMŰVÉSZEK EGYÜTTES KIÁLLÍTÁS N em is igen tudott róla senki, csak néhány nagyon benfentes művész­­, ember és íme november 30-án Kolozsváron megnyílt a kiállítás: közel kétszáz kép, szobor, grafikai mű, harmincöt piktor, szobrász és grafikus mű­vész munkái. És erdélyi művek és erdélyi művészek mind: románok, szá­szok, magyarok, öregek és fiatalok, akadémikusok, nagybányai naturalisták, impresszionisták, kubisták és szélső expresszionisták. Hat teremben és azt mondják a rendezők, hogy nincsen is minden igazi művészünk képviselve itt és vannak, akik csak éppen névjegyüket adták le egy-egy képpel, vagy grafikával. Merthogy a művészek is későn tudták meg, alig másfél hónappal ezelőtt, hogy erdélyi tárlat lesz Kolozsváron. Csodálatos és meglepő, sőt vakmerően merész dolog ez így. Csak művé­szek lehetnek ilyen könnyelműek. Minden bejelentés nélkül, egyszerű ko­pogtatással rögtön reányítni a kényelmes, polgári rendhez szokott közönségre, mely úgy elszokott itt Erdélyben a képzőművészettől, hogy már szinte el is felejtkezett róla. Mert Erdély közönsége általában csak a „képet“ ismeri. A „képet“, a „kézzel festett“ olajképet, mely hozzátartozik a művelt család lakása falához ma úgy, mint egy-egy „antik“-nak nevezett bútordarab, mint egy-egy „perzsá“-nak nevezett szőnyeg, vagy mint az ominózus könyvszekrény. A „kép“-et ismeri, mondom, de általában — fogalma sincsen a művészetről. Nem is lehet. Művészeti folyóiratunk egy van, az is inkább egyházi művé­szettel és a klasszikusokkal foglalkozik, kölcsönkapott klisékkel illusztrálja magát, de mindenképpen gyenge folyóirat. Külföldi művészeti folyóirat alig­­alig jár be Erdélybe. Nyilvános képtárunk, — a szó komoly értelmében — csak a nagyszebeni Bruckenthal-múzeumban van — Erdély szélén. Hol is­merje meg közvetlen szemlélet útján ifjúság és közönség a stílusokat és iskolá­kat ? Középiskoláinkban művészettörténetet egyáltalában nem tanítanak ... Rendszeres, évenkénti tárlatok nincsenek és nem voltak: az élő, mai képző­­művészeti életfolyamat teljesen kívül esik a közönség tudatán. Bukarestbe aki elmegy, nem tárlatot nézni megy és Budapestre, vagy egyéb külföldi cen­trumba sem igen megy senki művészetet látni. Maga az erdélyi képzőművész magárahagyatottan, egyik a másikáról nem tudva, vagy alig tudva, egymás munkájából összehasonlítást, versenykedvet, tanulságokat nem kaphat. Nem tud kinőni önmagából, nem tud kinőni a szomorú erdélyi horizontból; a szántott jó föld is, ha nemes magot nem kap, begyepesedik az idők folyamán és a fű is csak burján lesz rajta. Az erdélyi művész külföldre ritkán jut el, a magyar semmiféle ösztöndíjat nem kap, nincsen honnan. (Az egyházak küldenek ugyan évente külföldi tanulmányútra néhány magyart is, de képző­művész még ilyen ösztöndíjban nem részesült.) Hű tükre ennek a keserűen erdélyi művészsorsnak ez a kiállítás, túl­nyomó benne a régi, háború előtti iskolák követője (ami önmagában még nem a legnagyobb baj), van itt már-már elvetélődött tehetség is, leromlást konstatálhat a beavatott szem, az úton való félrelépést, eltévelyedéseket, de van, — hála Istennek! — van friss, erős, előretörő, bátor mozdulás is, és új, mai látás.

Next