Erdélyi Helikon, 1930 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1930-12-01 / 10. szám
ERDÉLYI KÉPZŐMŰVÉSZEK EGYÜTTES KIÁLLÍTÁS N em is igen tudott róla senki, csak néhány nagyon benfentes művész, ember és íme november 30-án Kolozsváron megnyílt a kiállítás: közel kétszáz kép, szobor, grafikai mű, harmincöt piktor, szobrász és grafikus művész munkái. És erdélyi művek és erdélyi művészek mind: románok, szászok, magyarok, öregek és fiatalok, akadémikusok, nagybányai naturalisták, impresszionisták, kubisták és szélső expresszionisták. Hat teremben és azt mondják a rendezők, hogy nincsen is minden igazi művészünk képviselve itt és vannak, akik csak éppen névjegyüket adták le egy-egy képpel, vagy grafikával. Merthogy a művészek is későn tudták meg, alig másfél hónappal ezelőtt, hogy erdélyi tárlat lesz Kolozsváron. Csodálatos és meglepő, sőt vakmerően merész dolog ez így. Csak művészek lehetnek ilyen könnyelműek. Minden bejelentés nélkül, egyszerű kopogtatással rögtön reányítni a kényelmes, polgári rendhez szokott közönségre, mely úgy elszokott itt Erdélyben a képzőművészettől, hogy már szinte el is felejtkezett róla. Mert Erdély közönsége általában csak a „képet“ ismeri. A „képet“, a „kézzel festett“ olajképet, mely hozzátartozik a művelt család lakása falához ma úgy, mint egy-egy „antik“-nak nevezett bútordarab, mint egy-egy „perzsá“-nak nevezett szőnyeg, vagy mint az ominózus könyvszekrény. A „kép“-et ismeri, mondom, de általában — fogalma sincsen a művészetről. Nem is lehet. Művészeti folyóiratunk egy van, az is inkább egyházi művészettel és a klasszikusokkal foglalkozik, kölcsönkapott klisékkel illusztrálja magát, de mindenképpen gyenge folyóirat. Külföldi művészeti folyóirat aligalig jár be Erdélybe. Nyilvános képtárunk, — a szó komoly értelmében — csak a nagyszebeni Bruckenthal-múzeumban van — Erdély szélén. Hol ismerje meg közvetlen szemlélet útján ifjúság és közönség a stílusokat és iskolákat ? Középiskoláinkban művészettörténetet egyáltalában nem tanítanak ... Rendszeres, évenkénti tárlatok nincsenek és nem voltak: az élő, mai képzőművészeti életfolyamat teljesen kívül esik a közönség tudatán. Bukarestbe aki elmegy, nem tárlatot nézni megy és Budapestre, vagy egyéb külföldi centrumba sem igen megy senki művészetet látni. Maga az erdélyi képzőművész magárahagyatottan, egyik a másikáról nem tudva, vagy alig tudva, egymás munkájából összehasonlítást, versenykedvet, tanulságokat nem kaphat. Nem tud kinőni önmagából, nem tud kinőni a szomorú erdélyi horizontból; a szántott jó föld is, ha nemes magot nem kap, begyepesedik az idők folyamán és a fű is csak burján lesz rajta. Az erdélyi művész külföldre ritkán jut el, a magyar semmiféle ösztöndíjat nem kap, nincsen honnan. (Az egyházak küldenek ugyan évente külföldi tanulmányútra néhány magyart is, de képzőművész még ilyen ösztöndíjban nem részesült.) Hű tükre ennek a keserűen erdélyi művészsorsnak ez a kiállítás, túlnyomó benne a régi, háború előtti iskolák követője (ami önmagában még nem a legnagyobb baj), van itt már-már elvetélődött tehetség is, leromlást konstatálhat a beavatott szem, az úton való félrelépést, eltévelyedéseket, de van, — hála Istennek! — van friss, erős, előretörő, bátor mozdulás is, és új, mai látás.