Erdélyi Helikon, 1930 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1930-11-01 / 9. szám
KÖNYVEK ÉS ÍRÓK Az irodalom életében nem ritka jelenség, hogy valami meg nem nevezhető indulat, vagy forróság lappang és vajúdik nemcsak az írók, hanem a közösség idegeiben is. Aztán elhangzik egy szó, vagy történik egy mozdulat, amely felpiroslik a szemünk előtt, mint a hamu alól kivirágzó parázs. Természetesen nem mindenki lát, aki mondja, hogy lát. Mert nem nevezem látásnak azt, ha valaki csak a felpirosló szót, vagy mozdulatot látja: nem a bimbók fontosak, és nem a csillagok fontosak, hanem a törvény, amely az ágak hegyire és az égre kiülteti őket. Szokatlanul és szeszélyesen ide és odafutok hasonlatokért, mert nem tudom másképpen kifejezni, amit mondani akarok: a Szentimrei kis komédiája csak egy mozdulat, nem kiáltó, nem fenyegető, biztosan kiváltságos emlékek nélkül el is múló, de a nép mozdulata, amellyel jelzi, hogy hazugság nélkül szeretne élni. Nem magában, haminden pillanatom gyönyör lehetne, ehelyett most minden pillanatom telve gyötrelemmel, és nincs senki, kinek e tengerből egy cseppet is adhatnék... nincs kinek mondhassam, hogy szeretem, nincs kitől boldogság lenne hallanom, hogy szereti. Ebben a kolozsvári naplóban a fiatal élet lázadozik a halál és a gyász ellen. És ettől a fiatal női lélektől várta a magyar közvélemény, hogy a Julia-versek elragadtatott idealizmusához híven férje legendájához már tizenkilenc évvel hűségesen tapadjon, és ne zavarja azt a regényes harmóniát, amivé a végzet Petőfi életét tette... Aki a Szendrey Julia naplóit figyelmesen olvassa el, mindjárt meglátja azt, hogy a naivabb, hősibb, korlátlanabb szerelem a Petőfié volt. Szendrey Julia „mérlegelte“ érzelmeit. Természetes, hogy a gyászának hirtelen rázúduló végzetével szemben is „okos“ volt. Az embereknek másokkal szemben oly könnyen követelő ideális elképzeléseit nem válthatta be. A maga lelkének és életének törvényei szerint élt, és ezek a törvények nem voltak alacsonyrendűek, lelkének feltétlenül magasba vivő vonala volt. Ennek a megérzése pedig elég kell, hogy legyen, azok számára, akik szeretettel keresik meg valakiben az Embert, kiváltképen, ha olyan végzetes vihar talált valakit életének épen legszebb és legkövetelőbb idején. Kolozsvári naplóját ezekkel a sorokkal kezdi: „Élet és halál bekövetkezik, miként az a Fátum könyvében megírva van. Az írás szavainak be kell teljesedni, jónak, rossznak egyaránt. A Fátum kezét nem hajthatjuk egy vonalra sem azon irányból, amelyben azt kinyújtja; itt nem használ az angyalok imádsága, az ördögök átka, az emberek köntyörgése és véres könnye, ez mind, mind hasztalan“... A közvélemény könnyen ítélő és szeszélyesen hajló. Most, mikor egy gyönyörű, nagy könyvben egész lénye és élete feltárul, most, mikor napfényre került naplói, vallomásai, halálától messze már, elmondják a nagy védőbeszédet, talán az objektivitáson újra szívesen túllendül. És talán elítél mindenkit, aki Julia életében bíró, vagy vádló volt. Újra nem marad ítéletével ott, ahol ennek a múltban is állania kellett volna. Szendrey Julia ember volt, törékeny asszonyember, aki követte Fátumát... KOVÁCS LÁSZLÓ SIRATÓBAN — Szentimrei Jenő egyfelvonásos parasztkomédiájának bemutatása a kolozsvári Magyar Színházban — * Szendrey Julia. Ismeretlen naplója, levelei és halálos ágyán tett vallomása. Bethlen Margit grófnő előszavával. Közzéteszik és feldolgozták dr. Mikes Lajos és Dernei Kocsis László. Genius kiadás, Budapest 1930.