Erdélyi Helikon, 1930 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1930-11-01 / 9. szám

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK Az irodalom életében nem ritka jelen­ség, hogy valami meg nem nevezhető indulat, vagy forróság lappang és vajú­dik nemcsak az írók, hanem a közösség idegeiben is. Aztán elhangzik egy szó, vagy történik egy mozdulat, amely fel­­piroslik a szemünk előtt, mint a hamu alól kivirágzó parázs. Természetesen nem mindenki lát, aki mondja, hogy lát. Mert nem nevezem látásnak azt, ha valaki csak a felpirosló szót, vagy mozdulatot látja: nem a bim­bók fontosak, és nem a csillagok fon­tosak, hanem a törvény, amely az ágak hegyire és az égre kiülteti őket. Szokatlanul és szeszélyesen ide és oda­futok hasonlatokért, mert nem tudom másképpen kifejezni, amit mondani aka­rok: a Szentimrei kis komédiája csak egy mozdulat, nem kiáltó, nem fe­nyegető, biztosan kiváltságos emlékek nélkül el is múló, de a nép mozdulata, amellyel jelzi, hogy hazugság nél­kül szeretne élni. Nem magában, ha­minden pillanatom gyönyör lehetne, ehelyett most minden pillanatom telve gyöt­relemmel, és nincs senki, kinek e tengerből egy cseppet is adhatnék... nincs kinek mondhassam, hogy szeretem, nincs kitől boldogság lenne hallanom, hogy szereti. Ebben a kolozsvári naplóban a fiatal élet lázadozik a halál és a gyász ellen. És ettől a fiatal női lélektől várta a magyar közvélemény, hogy a Julia-versek elragadtatott idealizmusához híven férje legendájához már tizenkilenc évvel hűségesen tapadjon, és ne zavarja azt a regényes harmóniát, amivé a végzet Petőfi életét tette... Aki a Szendrey Julia naplóit figyelmesen olvassa el, mindjárt meglátja azt, hogy a naivabb, hősibb, korlátlanabb szerelem a Petőfié volt. Szendrey Julia „mér­legelte“ érzelmeit. Természetes, hogy a gyászának hirtelen rázúduló végzetével szemben is „okos“ volt. Az embereknek másokkal szemben oly könnyen követelő ideális elképzeléseit nem válthatta be. A maga lelkének és életének törvényei szerint élt, és ezek a törvények nem voltak alacsonyrendűek, lelkének feltétlenül magasba vivő vonala volt. Ennek a megérzése pedig elég kell, hogy legyen, azok számára, akik szeretettel keresik meg valakiben az Embert, kiváltképen, ha olyan végzetes vihar talált valakit életének épen legszebb és legkövetelőbb idején. Kolozsvári napló­ját ezekkel a sorokkal kezdi: „Élet és halál bekövetkezik, miként az a Fátum köny­vében megírva van. Az írás szavainak be kell teljesedni, jónak, rossznak egyaránt. A Fátum kezét nem hajthatjuk egy vonalra sem azon irányból, amelyben azt ki­nyújtja; itt nem használ az angyalok imádsága, az ördögök átka, az emberek kö­­ntyörgése és véres könnye, ez mind, mind hasztalan“... A közvélemény könnyen ítélő és szeszélyesen hajló. Most, mikor egy gyönyörű, nagy könyvben­ egész lénye és élete feltárul, most, mikor napfényre került naplói, vallomásai, halálától messze már, elmondják a nagy védőbeszédet, talán az objekti­vitáson újra szívesen túllendül. És talán elítél mindenkit, aki Julia életében bíró, vagy vádló volt. Újra nem marad ítéletével ott, ahol ennek a múltban is állania kellett volna. Szendrey Julia ember volt, törékeny asszonyember, aki követte Fátumát... KOVÁCS LÁSZLÓ SIRATÓB­AN — Szentimrei Jenő egyfelvonásos parasztkomédiájának bemutatása a kolozsvári Magyar Színházban — * Szendrey Julia. Ismeretlen naplója, levelei és halálos ágyán tett vallomása. Bethlen Margit grófnő előszavával. Közzéteszik és feldolgozták dr. Mikes Lajos és Dernei Kocsis László. Genius kiadás, Budapest 1930.

Next