Erdélyi Helikon, 1931 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1931-06-01 / 6. szám
KÖNYVEK ÉS ÍRÓK TAMÁSI ÁRON: CÍMERESEK irmolós cím. — Falusi demars-ízű s igen hasonlít a hetyke legény köte- Vet kedd gáncsvetéséhez a könyv-paripát aposztrofáló megbíztatás is: „Táncolj, rúgj és harapj!“ És a mű szót fogad. Lábat emel, fogat csattint, nem is csak a címeresekre. A szándékban azonban még semmi hiba: író nem arra hivatott, hogy festett koporsóvá mázolja át fajának rothadásos vétkeit. Felöklelni, kipellengérezni: minden leszámoló ige jó a faji métely elleni csatában. Tamási Áron könyvét is csak ez a jóhiszemű szándék sugallhatta. Úgy, mint akiknek vagyona idősebb családtagok kezén veszett el, a mai kezdő férfikorúaknak jogukban áll számadolni a kérdetlenül rájuk szakadó kifosztottság keserves érzetében. A világosságderítés kísérlete pedig be nem érheti a nagy történelmi sodráson kívül csírázó mesemaggal. A Címeresek testvérregénye, a Vakvágányon tehette azt, hogy egyetlen névtelen fiatalember vértanúságán példázza nekünk az összeomlás milliók vállára átháruló okozatait, de aki az okokba nyúl vissza, annak magukat a sorsgörgető áramokat s azok élenjáró képviselőit kellett színrevonnia. S akár a Szűzmáriás királyfiban, akár itt, ha Tamási nyegle gőgből állana be prófétás írónak, megbocsáthatatlan volna e magabízása, de ő hisz a saját erre való elhivatottságában! Éppen úgy, mint az orbánhegyi prófétáló, aki szintén nagyszabású feddőénekekkel próbálkozott és aki ösztönző mintája Tamásinak, még ha ezt egyik fél tagadná is. Ünnepi meggyőződésekből, nem is elhamarkodva, nem a hergelődés dühös lendületében íródott e mű. Érezni benne a vért, a verejtéket, töprengést, a küzködést az igazságért és a megvilágosíttatásért. Az architektúra nincs minden nagyszerűség híján. Amit a szerző elgondolt, annak határozott ívet is adott s ez a gerinc a mű első felében még gazdaságosan is van megépítve. A végsőket rugó háború, a kurta-piros októberi láz, a borúban leszakadó megszállás hónapjai, következetes gonddal s regénykívánalom szerint illeszkednek együvé. Mit akart az erdélyi magyarság ebben az egymást elütő eseménytorlódásban? Az októbrista Csetneky professzor — lehetőségből lehetőségbe sodródva botolva — végül is a független, három nemzetes kis ország eszméjéig jut el. S a maga lelki útjára rántja a két „címerest“ is, Ercsey grófot, a fejedelmi ivadékot, aki önös legitimizmusból kapna a jó alkalmon; de Makrayt is, a másik méltóságost, aki ugyan Habsburgra esküvő, de gondolkodás nélkül megruházik a vakreményben, hogy az ifjú Ercsey kezén leánya lesz Erdély fejedelemasszonya. Idáig tart a regény nagy íve. A technikának furcsa keresztvonalához érkezünk itten, mely reklámképeket idéz, ahol az ábra második fele árnyalatot vált s a világos színek játékát felcseréli a sötétekkel. A könyv anthropologikus — histórikumtól eleddig független — problémája, a fejedelmi trón fiatal kiszemeltjének s a professzor Tilda leányának „címeres-pukkasztó“ házassága háttérré fakítja a nagy történelmi mozzanatokat. A fejedelemség „kilátásain“ álmashoz a megszálló hadsereg, az eszme álmodója, Csetneky, nem tudja többé, hova tegye magát és végül is a sírban keresi meg illetékességét. A két címeres pedig, a füstbe ment összerokonosodás után, egymásra fenekedik ... 479