Erdélyi Helikon, 1931 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1931-06-01 / 6. szám
Könyvek és írók KISBÁN MIKLÓS: MARTINOVICS (Színmű, Erdélyi Helikon kiadása, 1931) f SZET vasat tartok tűzben; ezt mondja Kisbán Martinovicsa, mikor különös, kom- I-V pikált és rejtelmes egyéniségének, egész ködös életének nagy titka hirtelen kilobban belőle egy gyönge és zavart pillanatban a nővel szemben, akit szeret. A kérdés még csak az, hogy a belső tűz, mely ezt a két vasat hevíti, az önzés, a hatalom, dicsőség és életvágy izzása-e, vagy valóban az a „szent láng“, amely eszményekből táplálkozik, s a cél érdekében felavatja és szentesíti az eszközöket. A magyar természet általában meglehetősen egyvonalú, egysíkú, alföldi természet, nem szereti a komplikált helyzeteket, nem ért a megoldásukhoz, a történelmünk mégsem egészen szegény az olyan bonyolult pszichológiájú, sokrétű alakokban, sőt vezető egyéniségekben, akik kénytelenek voltak az egy szál magyar kard helyett két, sőt több vasat is hevíteni a tűzben. A magyarság természeténél fogva nem tragikai hős, de a magyarság történelmi helyzete elejétől fogva tragikus volt, ez a született alföldi lélek a história sziklaszorosaiban véres és rettenetes bujócskajátékra kényszerült s azért szükségszerűen termelt ki időnként magából „politikus“ magyarokat is, a szónak különös, mély és néha egészen magas értelmében. Ezekben az egyéniségekben annyi búvárlás után is mindég marad egy misztikus mag, emberi és történelmi megfejthetetlenség. Martinuzzi, Bethlen Gábor, Széchenyi István, még legutoljára Tisza is, többé-kevésbbé ilyen álarcos magyarok, a tragikum zárkózottsága ömlik el vonásaikon, valami nagy magyar misztérium fensíkján állnak. De róluk tudjuk bizonyosan legalább azt, hogy nemzetük halálos szerelmének tüzében, óriás eszmények lángjában hevítették azokat a bizonyos vasakat. Hogyan viszonylik ezekhez a nagy „politikus“ és egyúttal tragikusan komplikált lelkű magyarokhoz Martinovics? Ő kétségtelenül nem nemzeti vezér, nem is egyetemes jelentőségű, inkább egy kétségbeesett és egyelőre elszigetelten maradt kísérlet, históriai epizód hőse. Bizonyos, hogy a „politikus“ magyarok közé tartozik mégis, a bonyolultak, titokzatosak, sokrétűek közé. Ez a titokzatosság ragadhatta meg Kisbán Miklóst, hogy megnézze közelebbről a tüzet is, mely az „abbé“ lelkében lobogott. Martinovics élete azt látszott igazolni, hogy az a tűz önző és lelketlen tűz volt. Vértanúhalála amellett tanúskodott, hogy mégis szent láng ágaskodott benne. Régibb, de főleg újabb, sőt legújabb történelmi források az „összeesküvés“ fejéről kiderítették, hogy a bécsi udvar alkalmazott, fogadott kémje is volt, minden forradalmi, vagy haladó mozgalom kifürkészésére. Viszont ezzel szemben állott az, amit az iskolában tanultunk, és ami a história előtt is megdönthetetlenül áll, hogy vállalta társaival a végső közösséget. Ezt az ellentmondást tette Kisbán Miklós drámája gerincévé. Martinovics tüze, mely a drámán átlobog, nem egészen tiszta tűz. A „két vas“ közül mindenikkel a haladás eszméit akarja szolgálni, mint mondja: vagy felülről valósítani őket a császár s az udvar útján, legitim módon, — vagy, amennyiben így nem sikerülne, forradalommal, a császár ellen. Fenntartja tehát régi összeköttetését az udvarral, s ugyanakkor belsodorja magyar társait a konspirációba. A nő, akit szeret, s aki szereti őt, eldöbben ettől az irtózatos kettős játéktól, főleg, mikor megtudja, hogy Marinovics szükség esetén hajlandó társait áldozatul dobni, ha a „célt“ másképp közelítheti meg. Ez a cél a dráma elején nem is csupán a progresszív eszemény, hanem önmagának minél teljesebb és korlátlanabb kiélése: Übermensch-Martinovics. A rohanó események azonban lesodorják ezt a Martinovicsot rideg magaslatáról. Az összeesküvést felfedezik, tagjait elfogják, Martinovicsot sem védi régi, császári szabadságlevele többé. S az addig két vasat henevítő ember egyetlen izzó vasdarabként dobja önmagát a tűzbe: vállalja társaival a halál közösségét, visszautasítva az utolsó mentőkezet, a nőét is, aki nem volna 482