Erdélyi Helikon, 1931 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1931-06-01 / 6. szám

Könyvek és írók KISBÁN MIKLÓS: MARTINOVICS (Színmű, Erdélyi Helikon kiadása, 1931) f SZET vasat tartok tűzben; ezt mondja Kisbán Martinovicsa, mikor különös, kom- I-V pikált és rejtelmes egyéniségének, egész ködös életének nagy titka hirtelen kilobban belőle egy gyönge és zavart pillanatban a nővel szemben, akit szeret. A kérdés még csak az, hogy a belső tűz, mely ezt a két vasat hevíti, az önzés, a hatalom, dicsőség és életvágy izzása-e, vagy valóban az a „szent láng“, amely eszményekből táplálkozik, s a cél érdekében felavatja és szentesíti az eszközö­­ket. A magyar természet általában meglehetősen egyvonalú, egysíkú, alföldi termé­szet, nem szereti a komplikált helyzeteket, nem ért a megoldásukhoz, a történel­münk mégsem egészen szegény az olyan bonyolult pszichológiájú, sokrétű alakokban, sőt vezető egyéniségekben, akik kénytelenek voltak az egy szál magyar kard helyett két, sőt több vasat is hevíteni a tűzben. A magyarság természeténél fogva nem tra­­gikai hős, de a magyarság történelmi helyzete elejétől fogva tragikus volt, ez a született alföldi lélek a história sziklaszorosaiban véres és rettenetes bujócskajátékra kényszerült s azért szükségszerűen termelt ki időnként magából „politikus“ magya­rokat is, a szónak különös, mély és néha egészen magas értelmében. Ezekben az egyéniségekben annyi búvárlás után is mindég marad egy misztikus mag, emberi és történelmi megfejthetetlenség. Martinuzzi, Bethlen Gábor, Széchenyi István, még legutoljára Tisza is, többé-kevésbbé ilyen álarcos magyarok, a tragikum zárkózott­sága ömlik el vonásaikon, valami nagy magyar misztérium fensíkján állnak. De ró­luk tudjuk bizonyosan legalább azt, hogy nemzetük halálos szerelmének tüzében, óriás eszmények lángjában hevítették azokat a bizonyos vasakat. Hogyan viszonylik ezek­hez a nagy „politikus“ és egyúttal tragikusan komplikált lelkű magyarokhoz Mar­tinovics? Ő kétségtelenül nem nemzeti vezér, nem is egyetemes jelentőségű,­­ in­kább egy kétségbeesett és egyelőre elszigetelten maradt kísérlet, históriai epizód hőse. Bizonyos, hogy a „politikus“ magyarok közé tartozik mégis, a bonyolultak, titokzatosak, sokrétűek közé. Ez a titokzatosság ragadhatta meg Kisbán Miklóst, hogy megnézze közelebbről a tüzet is, mely az „abbé“ lelkében lobogott. Martino­vics élete azt látszott igazolni, hogy az a tűz önző és lelketlen tűz volt. Vértanú­­halála amellett tanúskodott, hogy mégis szent láng ágaskodott benne. Régibb, de főleg újabb, sőt legújabb történelmi források az „összeesküvés“ fejéről kiderítették, hogy a bécsi udvar alkalmazott, fogadott kémje is volt, minden forradalmi, vagy haladó mozgalom kifürkészésére. Viszont ezzel szemben állott az, amit az iskolá­ban tanultunk, és ami a história előtt is megdönthetetlenül áll, hogy vállalta társaival a végső közösséget. Ezt az ellentmondást tette Kisbán Miklós drámája gerincévé. Martinovics tüze, mely a drámán átlobog, nem egészen tiszta tűz. A „két vas“ kö­zül mindenikkel a haladás eszméit akarja szolgálni, mint mondja: vagy felülről való­sítani őket a császár s az udvar útján, legitim módon, — vagy, amennyiben így nem sikerülne, forradalommal, a császár ellen. Fenntartja tehát régi összeköttetését az udvarral, s ugyanakkor belsodorja magyar társait a konspirációba. A nő, akit sze­ret, s aki szereti őt, eldöbben ettől az irtózatos kettős játéktól, főleg, mikor meg­tudja, hogy Marinovics szükség esetén hajlandó társait áldozatul dobni, ha a „célt“ másképp közelítheti meg. Ez a cél a dráma elején nem is csupán a progresszív esz­­e­­mény, hanem önmagának minél teljesebb és korlátlanabb kiélése: Übermensch-Martinovics. A rohanó események azonban lesodorják ezt a Martinovicsot rideg magaslatáról. Az összeesküvést felfedezik, tagjait elfogják, Martinovicsot sem védi régi, császári szabadságlevele többé. S az addig két vasat he­­ne­vítő ember egyetlen izzó vasdarabként dobja önmagát a tűzbe: vállalja társaival a halál közösségét, visszautasítva az utolsó mentőkezet, a nőét is, aki nem volna 482

Next