Erdélyi Helikon, 1931 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1931-08-01 / 7. szám

DSIDA JENŐ: K£T VERS KUNCZ ALADÁRHOZ eljössz, tudom, piros arccal, vidáman, bontani kezded szürke gyapjusálad s mellém telepszel: Mi hír, öregem? — S miért ne lenne egyszer újra így? Mi az a percnyi, végzetes titok, lényegtelen, parányi változás, ami miatt régóta megszokott kedves dolgok nem térnek vissza többé? Igen, tán rémlik, rémlik valami, avittas, álmos Hamlet-monológ, mitől zsibbadtan meg-megáll a szív és szédületbe tántorul a fej: Halál... elalvás ... Pincér, fizetek! ... S hazafelé is veled indulok, pislákoló fénynél, a halk esőben. Hangos viták közt érkezünk haza, megvárom, míg becsöngetsz és kinyitnak s eltűnsz a döngő kapuszárny mögött. S akkor egyszerre úgy látlak, hanyatt feküdni, nyújtott lábbal, hallgatag, lehúnyt pillával, nyirkos nagy sötétben a föld alatt, a bús eső alatt s hideg kezedre, szádra víz szivárog. Megértem: többé nincs mit várni rád. És nincs miért vidámakat beszélni. És nincs miért több verset írni. Nincs. Többé nem hallod és nem olvasod, dicsérő pillantásod nem jutalmaz, tükörben többé nem próbálhatom mozdulatod lopott utánzatát s egyáltalán — — oly messze vagy, olyan érzéken túli, hűvös távlatokban, dimenziók határain kívül, mint életem mély, gondtalan bizalma, mint gyermekségem kendő-lengetése, mint félálomban csókolt régi csók. Megindul újra könnyem. Fuldokolva kereslek, hol vagy? S hol van életem? S szeretném nevedet oly rémülettel, oly vad erővel felüvölteni az éjszakának bús esőt szitáló sötét boltjára, oly rekedt sikollyal, velőt-rázó iszonyú hördüléssel, hogy hasadjanak szét a fellegek és induljanak meg a csillagok s halld meg te is fényévek távolában, planéta-pályák száguldó ivén! — S azután csuklón összehullva ott a döbbenetes éjszaka hideg csöndjében, hátha felfogom, mikor nagy messziről, vagy tán egész közelről szelíden, halkan-halkan válaszolsz ... DSIDA JENŐ !*7

Next