Erdélyi Helikon, 1931 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1931-11-01 / 9. szám
KÖNYVEK ÉS ÍRÓK múlt. Don Quixote, aki nem harcol a szélmalmokkal, hanem megöleli őket. „Éneklő hajnalok" című kötete a gyöngédlelkű ember dacos sóhaja. Az életet csak úgy tudja elviselni, hogy elmenekül előle, de nem felejti el. Nem fél az élettől, de nem szereti szürkeségét és aljasságát, mint ahogy a gyermek nem szereti a sötétséget. Idegei olyan érzékenyek, hogy a lélek húrjaivá válnak, amikor dalt követelnek. Ez az érzékenység néha erőtlenség; nem annyira a dekadencia gyöngesége, mint inkább a szentimentalizmust érintő érzésvilágé, amely nem tudja kellőképpen megkülömböztetni az érzést az érzelgősségtől. Talán nem is akarja. Ellágyulása úgy hat, mintha a szavak színes vánkosán pihentetné. Lelki alkatában Falu Tamás közvetlenségére emlékeztet (így megyek el: Estefelé), csak a Tarnóczy nyelve magyarabb. Olykor Juhász Gyula vallásos puhaságának visszhangját halljuk, például az Assziziről írt versben. És elvitathatatlan tehetsége ellenére időről-időre nem tud megszabadulni Ady Endre lenyűgöző hatása alól sem. Tarnóczy is birkózik a Disznófejű Nagyúrral — szerencsére sokszor a maga egyéni módján. Kár, hogy alkalmi verseit is belekapcsolta kötetébe, amelynek emberséges hangja s egy-egy szép sora belesimul és beledöbben az olvasó szívébe. * Úgy Tarnóczy Árpád, mint Szabó László, nyilvánvalóan az amerikai élettől elzárt életet élnek. A két költő verseinek elszórt amerikai vonatkozásaiban sincs meg az amerikai talaj költészete. Ez nem hiba, csak érdekes megállapítani. Az egyéni hajlam törvénye nem törődik a ruganyosság hasznosítható kényelmével. Ugyanakkor jól esik megállapítani, hogy a két költő lényegesen kinő az amerikai magyar szellemi élet végzetesen tehetetlen regionalizmusából. Költészetük esztétikai szempontból töredék, mint ahogy az amerikai magyar élet is az szociális és intellektuális szempontból, ám költészetük mégis kerekebb, gyökerében igazabb, színvonalban különb az amerikai magyar szellemi életnél. (Cleviand, Ohio) Reményi József RÉDEY TIVADAR: KRITIKAI DOLGOZATOK ÉS VÁZLATOK Pfeifer Ferdinánd kiadása. Budapest, 1931.) Kosztolányi szabadverseiről írja Rédey, hogy csattanóul „nem a meghökkentően újat, inkább a meghökkentően régit" keresik s ugyanezt ismétli Odryról: „Hamletjében épp az hatott újnak, hogy többnyire a képzelhető legrégibbnek éreztük". Olyan fölismerés ez, amelyre ekkora világossággal csak a mi rohanó korunk juthatott. Negyedszázada hajrázunk előre, nyomunkban Ady fekete ördöge, új horizonok, megálmodatlan álmok felé. Micsoda tájak nyíltak föl közben: tropikus buják s kísérteti kopárak! Mekkora fények gyúltak s milyen lidércek táncoltak előttünk, miféle szavak, kötetcímek harsogtak ránk, milyen könyvfedelek színorgiája kábított, hogy most növő vonzalommal kapjunk minden egyszerű című, igénytelen borítékú kötet után. Nemzedékünk duplán is átélte az ízlésváltozást: ma meghökkentően régi meghökkentően újjá vált a számunkra; soha eddig így tetten nem érhette egyetlen kor sem az irodalomformáló erők munkáját. Rédey szerencsés, hogy megvárta az idők változtát, jókor állt elő nemesen egyszerű fedőlapú, címében oly akadémikus ízű kötetével, ma legmodernebb részről is joggal várhatja s részben meg is kapta már az elismerést. Pedig „dolgozatai", e fölolvasások, könyvismertetések, színi kritikák keletkezésük táján jórészt aligha remélték, hogy könyvbe kerüljenek valaha. Nálunk az efajta műveket a folyóirathasábok szokták eltemetni. Ezekért az esszékért kár lett volna. Egy gazdag érdeklődésű, finom fogékonyságú lélek vallomásai ezek a maga sokféle gyönyörűségéről. Előszavuk méltán idézi Péterfy Jenő szellemét, akiről a kötet egyik darabja ezt mondja: „Artista lelke az igazságban is mindenekfelett annak szépségét ragadja meg... A tudós megnyilatkozási formája: a könyv, Péterfy könyvet nem is írt, önmagára az essay műfajában talált, melynek alkati egyszempontúsága lehe 731 47'