Erdélyi Helikon, 1931 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1931-06-01 / 6. szám

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK KOSZORÚ — Erdélyi, felvidéki, vajdasági írások, 1931. Könyvnap Könyve —­lyan virágos, olyan színes ez a könyv, mint ünnepi díszben a kalota­szegi menyecske. A mező keresetlen színes rajta; semmi raffinált árnyalat, vagy finomkodó elmosódás. Pipacsvörös, éles fűzöld, liliomkék a fehér pa­píron. Vidámjátékú vonalak, virágmotívumok, zöld levélformák közé állított piros szívek. Csupa gyermekes, tiszta, pihent, napfényes vonaljáték... Szo­katlan címlap magyar könyvön, amely máskor komoran, árván, részvétlenül húzódik el attól a lármától, amely nem ér rá, hogy csenddé szakadjon, s a lélek kincsei közé leszálljon. Ez a könyv nevető külsejével magához csalja ta­lán még azokat is, akiknek közömbössége a magyar könyvvel szemben ma­napság majdnem dicsekvő szenvedéllyé fajult... De, ha így magához csalja ez a könyv az olvasót, várjon nem csalja-e meg? ... Ki adhat ma olyan könyvet, amely tömegeket ölel magához?! ... Ennek a könyvnek megjelenése és külső léte jelentősebb és érdekesebb, mint tartalma, amely az anthológia vegyes és szeszélyes értékét viseli. Nem is olyan rég, alig pár éve, folytak az irodalmi „skizma“ vitái. A magyar te­rületi egység széthullása után sokan a lelki egység szétszakadását látták az új imperiumok alá került magyarság új és külön életre ébredt irodalmaiban. Ma már testvéri béke szállt a vitatkozókra: a félelem elaludt. Az új, sőt „idegen“ lélek réme nem riaszt ezekben az irodalmakban; csupán új színek jönnek, magyar élet lendületei más hatalmi keretekben, „szecesszió“ földi országok fölé,­­ vagy legfennebb „új magyarság“, amelyet kemény magábaszállásra kényszerítenek nagy tanulságok, súlyosodó történelmi erők, a népsors le­csapó villámai. S talán ébrednek benne olyan tagadások, amelyek első pilla­natra fájnak, de kijön mögülük ugyanaz a szív ... Ezt a könyvet a „Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Országos Egyesülete“ adta ki a magyar könyvnapra. Az intézményesen, ezután minden évben visszatérő, első „Könyvnap Könyvé“-ben az idegen imperiumok alá szakadt magyarság irodalmának nyújt elismerő testvérkezet a magyarországi magyar irodalom. Az ember innen a számontartó közelből érzi és látja, milyen keveset nyújt abból, ami van. Eltekintve tartalmi kötöttségétől, hogy csak verset és novellát adhat, — így is: mik maradtak ki belőle!?... De az anthológia ön­magában sem tudhatja nagyon a határt, ahol meg kell állnia. Különösen nem az ilyen, amely szándékaiban gyöngéd és testvér­fogadóan ünnepi. Valaki végigfutott egy ma már gazdag mezőn, és csokrot kötött. A mező sokkal gazdagabb, szélesebb és virágosabb, mint a csokor. De a csokor csak mutatni akarja annak az örömét, aki ezen a gazdag, virágos mezőn áthaladt. Ezért, bár lehet tartalmában szűk, szeszélyes, megcsalhatja könnyen a felületest, mégis tiszta körülötte az öröm, mert megjelenése csupa nemes és beszédes szimbólum. KOVÁCS LÁSZLÓ

Next