Erdélyi Helikon, 1931 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1931-11-01 / 9. szám
KÖNYVEK ÉS ÍRÓK mert ez a képesség tud sok embert hozni elénk. Életet és világot, amely mélyebb, valóságosabb és rejtettebb annál, amit magunk körül ismerünk. Az így rajzolt figura örökre velünk marad, mert azzal a jegyével lépett be, amely tőlünk és mindenki mástól megkülömbözteti őt. A „Fekete kolostor“ esetében az olvasó azt jegyezte meg: milyen sok furcsa nemzetközi figura gyűlt össze a francia internált táborban! Pedig bármelyik embercsoport ilyen furcsa és színes tábor lenne, ha ember-megkülömböztető zseni vizsgálná át. Annak a fogolytábornak a tagjai hiába voltak összezárva, tanulmányul kitéve egymásnak éveken át, mégse látták meg magukat és társaikat úgy, amint Kuncz Aladár látja őket feljegyzéseiben. Mert ugyanilyen színes, furcsa, egyéni embereket lát a háború előtti erdélyi városban, „Felleg a város felett“ című regényében is. Akár a kaszinói társaságra, a borozó kompániára, a tanári karra, vagy a főispán vacsora-vendégeire gondolunk a regényében. Hogy élnek mind és egyszerre egymás mellet! És hogy ittmaradnak velünk, még akkor is, ha a történet, amely körül kavarognak, az emlékezetben elmosódik, ha a meseszál elszakad, amelyre művészi gyöngyökként felfűzte őket az emberlátó képzelet. Aki ennyi embert tudott nézni, így, rejtett egyéniségükben, annál mindegy volt, és nem is lehetett gond a mese. Minden ember egy regényt hordoz magában, csak középpontba kellett állítani. Aki Kuncz Aladár regényét olvassa most a „Fekete kolostor“ után, úgy érzi csalhatatlanul, hogy nagy mesetár ajtaját zárta be örökre a halál, röviddel azután, hogy kinyílt, s a bűvös ajtón szinte tolongva ömlött az ember, egyéni színes rongyaival, mesebatyujával a hátán. A „Felleg a város felett“ befejezett regény. Lezárt mese. De egy nagy regényterv első része lett volna mégis. Folytatása most már örökre megíratlan marad. Még a mesenyom is nehezen látható, amelyen a regény második részében tovább indult volna. De így is gazdag kóstoló az édes, férfias mesélő művészetéből, embereket ölelő, színes képzeletvilágából. A régi Kolozsvár. Patriarkális csendjével, a nyugalom idegesítő unalmával, s a vihar előtti nyugtalanság egy-egy sirálysikításával. A csend uniformisába öltözött életek mögött a költő képzelőerejével, a művész intuitív meglátásával felbuknak az elrejtett és elnyomott életregények. A Szentgyörgyi Tamás és Abáty Klára romantikus szerelme körül, mint pazar színpad, feltárul a háború előtti erdélyi város. A művész varázsütésére újra élni kezd, ami örökre a múltba dermedt, amit az élet és történelem nagy seprűje örökre félre, halálba sodort. Csodálatos mesélő ajkára szorította rá a szót a halál. Milyen jó mégis, hogy az életművészt olyan kedves hanyagsággal játszó, éveken át a társasági ember mögött bújkáló művész utolsó percben két komoly nagy művet hagyott ránk. Most ezekből a betűkből sugárzik ránk kedves mosolyának visszfénye, lelke játékossága, szíve embereket ölelő, szociális vágyakozásának gyermeki őszintesége. Megriadunk arra a gondolatra, hogy ez máskép is történhetett volna. Elmehetett volna közülünk úgy, hogy a benne élő gazdag mesevilág ajtaját ki se nyitja. KOVÁCS LÁSZLÓ