Erdélyi Helikon, 1931 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1931-11-01 / 9. szám

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK mert ez a képesség tud sok embert hozni elénk. Életet és világot, amely mé­lyebb, valóságosabb és rejtettebb annál, amit magunk körül ismerünk. Az így rajzolt figura örökre velünk marad, mert azzal a jegyével lépett be, amely tőlünk és mindenki mástól megkülömbözteti őt. A „Fekete kolostor“ esetében az olvasó azt jegyezte meg: milyen sok furcsa nemzetközi figura gyűlt össze a francia internált táborban! Pedig bár­melyik embercsoport ilyen furcsa és színes tábor lenne, ha ember-megkülöm­­böztető zseni vizsgálná át. Annak a fogolytábornak a tagjai hiába voltak összezárva, tanulmányul kitéve egymásnak éveken át, még­se látták meg magu­kat és társaikat úgy, amint Kuncz Aladár látja őket feljegyzéseiben. Mert ugyanilyen színes, furcsa, egyéni embereket lát a háború előtti erdélyi vá­rosban, „Felleg a város felett“ című regényében is. Akár a kaszinói társaságra, a borozó kompániára, a tanári karra, vagy a főispán vacsora-vendégeire gon­dolunk a regényében. Hogy élnek mind és egyszerre egymás mellet! És hogy ittmaradnak velünk, még akkor is, ha a történet, amely körül kavarognak, az emlékezetben elmosódik, ha a meseszál elszakad, amelyre művészi gyön­gyökként felfűzte őket az emberlátó képzelet. Aki ennyi embert tudott nézni, így, rejtett egyéniségükben, annál mind­egy volt, és nem is lehetett gond a mese. Minden ember egy regényt hordoz magában, csak középpontba kellett állítani. Aki Kuncz Aladár regényét ol­vassa most a „Fekete kolostor“ után, úgy érzi csalhatatlanul, hogy nagy mesetár ajtaját zárta be örökre a halál, röviddel azután, hogy kinyílt, s a bűvös ajtón szinte tolongva ömlött az ember, egyéni színes rongyaival, mese­­batyujával a hátán. A „Felleg a város felett“ befejezett regény. Lezárt mese. De egy nagy regényterv első része lett volna mégis. Folytatása most már örökre meg­­íratlan marad. Még a mesenyom is nehezen látható, amelyen a regény má­sodik részében tovább indult volna. De így is gazdag kóstoló az édes, férfias mesélő művészetéből, embereket ölelő, színes képzeletvilágából. A régi Kolozs­vár. Patriarkális csendjével, a nyugalom idegesítő unalmával, s a vihar előtti nyugtalanság egy-egy sirálysikításával. A csend uniformisába öltözött életek mögött a költő képzelőerejével, a művész intuitív meglátásával felbuknak az elrejtett és elnyomott életregények. A Szentgyörgyi Tamás és Abáty Klára romantikus szerelme körül, mint pazar színpad, feltárul a háború előtti er­délyi város. A művész varázsütésére újra élni kezd, ami örökre a múltba der­medt, amit az élet és történelem nagy seprűje örökre félre, halálba sodort. Csodálatos mesélő ajkára szorította rá a szót a halál. Milyen jó mégis, hogy az életművészt olyan kedves hanyagsággal játszó, éveken át a társasági ember mögött bújkáló művész utolsó percben két komoly nagy művet ha­gyott ránk. Most ezekből a betűkből sugárzik ránk kedves mosolyának vissz­fénye, lelke játékossága, szíve embereket ölelő, szociális vágyakozásának gyer­meki őszintesége. Megriadunk arra a gondolatra, hogy ez máskép is történ­hetett volna. Elmehetett volna közülünk úgy, hogy a benne élő gazdag mese­világ ajtaját ki se nyitja. KOVÁCS LÁSZLÓ

Next