Erdélyi Helikon, 1932 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1932-03-01 / 3. szám

IRODALMI KRÓNIKA vt LYTTON STRACHEY Angliában meghalt Giles Lytton Stra­­chey, az új biográfiai irodalom megalapí­tója, aki Viktória királynőről írt gyönyörű életrajzával megindította a regényes élet­rajzok áradatát, melyben később Emil Ludwig, André Maurois és annyian má­sok nála jóval olcsóbb sikereket arattak. Lytton Strachey aránylag fiatalon, 1­7 éves korában halt meg. Irodalmi esemény­­számba menő, híres könyve, a Queen Vic­toria 1921-ben jelent meg. Azóta megér­demelten az angol írók első sorába került. Pár évre rá megjelent másik híres életrajzi műve, az Essex and Elisabeth, „Essex és Erzsébet királynő“, melynek nyomán Fer­dinand Bruchner német író az utóbbi idők egyik legsikerültebb drámáját írta meg. Nem is kellett nagyon sokat változtatnia a Lytton Strachey által adott életrajzon, mely magában is egyike a legcsodálato­sabban megformált tragédiáknak. Mert Lytton Strachey első­sorban mű­vész, mint historikus is művész. A törté­netírásban is a művészi intuíciót látja a legfontosabbnak. Könyveiben nyomát sem látjuk a dokumentáris adatoknak, csak az anyag mesterien biztos kezeléséből érzi meg az ember, hogy a források tökéletes ismerete rejlik a regényszerű érdekességgel adott élettörténetek mögött. Könyveiben a fejezeteket úgy építi föl, mint a drámaíró az egyes felvonásokat: folyton emelkedő feszültséggel éleződik minden a fejezetek végére tartogatott kifejlés felé. Élő embe­reket csinál a történelmi alakokból, olyan élő embereket, akiknek belső lénye a mi huszadik századbeli lelki életünk motívu­maival is megmagyarázható. Ez a bellet­­rista módszere, nem a történetíróé. De Lytton Strachey a lélektani igazság tör­ténetírója akar lenni, nem a korszerű igazságé és minden szövegkritikai bizonyí­téknál többre becsüli a költői megérzés által szolgáltatott bizonyítékokat. Hogy történetírói szempontból helyes-e vagy helytelen ez a módszer, az kétségtelenül vitatható, hogy azonban a legjobb út a közönség érdeklődésének fölkeltésére tör­ténelmi alakok iránt, azt Lytton Strachey­­nek és követőinek óriási sikere bizonyítja. Az itt említett két híres művén kívül, még egész sor gyönyörűen megírt törté­nelmi és irodalmi essay maradt Lytton Strachey után. A francia irodalomról írott egyik művét magyarra is lefordították. Lakatos Imre: A HUNOK ÉLETE Marcel Brion: „La vie des Huns“ című könyve. — Le roman des peuples No. 1. N. R. F. Paris, ipsi A Marcel Brion könyve nem történe­lem és nem regény: egy népnek legendás, kalandos életét, négyezer éven végig­vonuló küzdelemnek sorozatát akarja be­mutatni a nagyközönségnek. A Marcel Brion könyve dokumentum, de talán még inkább a mi időnknek, mint a nép­­vándorlás korabelinek. A háború előtt ez a könyv nem jelenhetett volna meg, mert ha Marcel Brion gondolt volna is a megírására, hol lett volna az a közönség, amelyik elolvassa? A háború azonban problémák tömegét zúdította a francia közönségre is. Az újjáértékelés vágya mindenütt erős és a francia csak önma­gához hű, amikor az embernek tisztább képét keresi időn és határokon túl, és fel­keresi nemcsak az egyént, hanem a töme­get, társadalmat is. Marcel Brion ugyan­olyan fölfedező utakra indult, mint Paul Morand, csak míg Paul Morandt távoli világrészek felé viszi hajója, Marcel Brion a múlt emberét akarja fölfedezni. Mint maga mondja sokirányú érdeklődése, történelmi kutatásai a népek közti meg­értést, közeledést akarják szolgálni és ebben a sorozatban az Attila és Alaric élete után jelentős állomás a Hunok élete. A nagy emberek életének sorozata, amelyben előző művei jelentek meg, míg az időket, embereket mozgató nagy em­bert mutatta meg, az egyént akarta ki­emelni a korból, a „Húnok élete“ már a nemzetek életének lesz első köve, mely­ben a kollektivitás már magával rántja az egyént és egy nemzet hangját kell ki-

Next