Erdélyi Helikon, 1932 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1932-11-01 / 9. szám
ARANY-VALUTA Nem demokrata dollár, mint a Mark Twainé, nem polgári frank, mint a Balzac-é, nem shylocki font, mint a Shakespeare s csak veretében tér el a világjó tallértól, amilyen a Goethéé. Nem holtlelkű rubel, mint a Gogolé s nem izgató cservonec, mint a Gorkijé. Csak Európa legmagánosabb pénze, a pengő. Arany János népének mai csereeszköze; idegen olyan nehezen ejti ki mint a „magyar“ szót s a nemzetközi forgalom sohasem fogja nehéz valutának elismerni. Pedig egy maroknyi, rokontalan fajnak nemes jelképe az arany pengő, tiszta ércfedezet az en-gros becsületre, benne dáridózik az egykori bőség, a huszársarkantyú és cimbalom szava, de szolid, numerózus ígéret egyúttal a jövendő elé. Ha leejtik, finoman zeng, mint a szenvedés szopránja és jaj, száz év alatt kétszer dobták az asztal alá, hogy újra fölemeljék a komoly pénznemek közé. Száz év alatt kétszer ütötték fejbe a magyart, mégis cáfolni kezdi már a Herder sötét és naiv jóslatát, mely Aranynál is visszhangzik még: „Enyésző nép, mely méla kedvvel múltján borong“. — „Eszembe jut Perus hazám, Mert mindenik oly holtszegény, Pedig aranyja sok van ám,“ — énekli a költő „Toldi“-ért kapott aranyairól, amilyenekkel Móricz Zsigmond szerint egyszer már „meghuszonötölte“ a Kisfaludy Társaság. Móricz vihart aratott a „Nyugat“-ban közölt célzatos Arany-átértékelésével: kihívására Kosztolányi Dezső védte meg a leggazdagabb nyelvű magyart, mégpedig indulatosan, egész testével. A szenvedélyes vita oka az volt, hogy a legnagyobb élő magyar regényíró a nemes-gúnyoló „Elveszett alkotmány“ és a „Toldi“ után törést lát Arany életében, mivelhogy Petőfi halála és az elnyomatás alatti neuraszténiája elfordította a nép fiát a népköltészettől és a nemzetibe csalta vissza. Gyanús a mai szemnek és fülnek, hogy, mikor a 48-as vívmányok fölött fanyalgott az ellenforradalmi hajlam, amikor Kossuth volt az alkuvó honfiak bírálatának tárgya, épen akkor „ébredt bajnok hősi lanton“. „Különben se volt vátesz Arany, úgymond Móricz — nem volt írói bátorsága, sohase lépi át a határt, melyet egyház, politika és törvény engedélyez ... Nem volt hős, csak elhibázott sorsú költő. És ha a túlvilági törvényszék előtt egy jócselekedet megmenti a bűnöst a pokoltól, őt az a két cselekedete („Az elveszett alkotmány“ és az „Őszikék“) megmenti nehéz 8 kötetének súlya alól“ ... E támadó, kemény hangra csak érdes lehetett a válasz: sűrűn csattan föl Kosztolányi, hogy „nem igaz, tagadom, de igenis hős volt, boldog költő volt Arany, aki írni mert és akart és tudott a 49 utáni fekete években is egy pusztulásra ítélt nyelven, a Gesamtmonarchieben — magyarul!“ Erdély magyar kisebbségi írói, akik Trianon után önvédelemből tollra kaptak, megízlelték ezt a hősiességet, elhiszik, hogy keserves föladat egy „csakazértis“ hangulatban megőrizni egy nép életkedvét és tiszta látását. Ilyenkor ölhet is a betű, nem hogy csupán életet adna. „Nem igaz, — állítja Kosztolányi, hogy Arany behódolt a hatalomnak, ha vállalt is hivatalt és ha nem is jelentkezett önként az akasztófára. De bújdosott és rettegett a statárium idején. Nem igaz, hogy német tilalomra, hanem épen ellenkezőleg, annak megelőzésére borotváltatta le szokását, nem igaz, hogy Deák Ferenc távoli jóaka-