Erdélyi Helikon, 1932 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1932-11-01 / 9. szám
MOLTER KÁROLY: ARANY-VALUTA rátában sütkérezett, mert a „Walesi bárdok“-kal válaszolt a tőle üdvözlőünnepi verset kérő, királyváró aulikusoknak. Nem igaz, hogy a népet cserben hagyta, mert olyan magasra emelte annak nyelvét, mint senki a világirodalomban.“ Aztán hadat szent, népszerűtlenségét nem bánva, a „hájszagú“ póriasságnak a Petőfi-infláció züllött ízlése idején, ahogy Ady verekedett később az Arany János-infláció műmagyarságával. „Arany szembeszállt a vad, foghagymás rikkantásokkal, az „ázsiai nagyzolással“, s ő, a keleti vér a Bugacz ellenébe Nyugatot szögezte. „Bátor volt, mert önmarcangolással vallotta magát annak, ami, csak lelke parancsára szólalt meg, — nem hírlapok világnézeti szükségletére — és élete egy szakán tíz évig egyetlen verset sem írt. Nem a túlvilágon, nekünk kell őt még itt fölmentenünk a „Buda halálá“-ért s a „Nagyidat cigányokéért, melynél gúnyosabb kacajt csak Swift merészelt önnemzete fölött. „Föl kell mentenünk a „Bolond Istók“ért, melyben először beszél magyarul proletárseregről, megesett leányzóról, zokogó parasztról, gagyiról, kapadohányról, a nép orrfacsaró nyomorúságáról és piszkáról, 1816-ben! A bátorságáért mellyel scatologiai szavakat mert mondani Szent István-rendi kitüntetéséről, aztán léleklátó balladáiért és számtalan lírai remekéért.“ Ez éles irodalompolitikai harcban, melyet Móricz Zsigmond az ösztöneivel és Kosztolányi Dezső a szívével és eszével vívott meg, az átértékelt Arany kerül ki győztesen. Móricz nem hátrál meg írótársa súlyos érvei elől, megállapítja, hogy a Gyulai Pál baráti esztétikája Arany hibáit olyan jól állította be erényeknek, hogy íme, még ma is milyen nehéz az Arany-bálványhoz nyúlni. Pedig Arany belső válsága mégis írói bátorságának fogyatkozásában volt és a magyar iskola „egyfeszültségű dicshimnusza“ okozza, hogy Aranyt nem úgy látjuk, ahogy kellene: nagynak, de a legnagyobb előtt megtorpanónak, az ifjú Petőfi előtt mélységes belső indokból megalázkodónak ... Aki ezt a vitát Arany halálának ötvenéves fordulójakor profánnak, tiszteletlennek, vagy elijesztőnek érzi, rettentő nagyot téved. Aranyt méltatni, Riedl Frigyes van, a régi méltató rekvizitumokkal, immár pléhzörgetésnek hallatszanék. Azért érezzük — sikertelenségében is — Móricz támadását vitézi tettnek és azért hallgatjuk Kosztolányi nevét olyan bíztató oldalállással: no meg, csak rajta, hozzon föl még több érvet a tudása és meggyőződése tárházából! Ifjúkori eszményünkért töri lándzsáját a „Szegény kisgyermek panaszaidnak költője s mi szeretnők, hogy győzne csillogó, szép fegyverzetében. Csakhogy lelkünk legrejtettebb fiókjából kikivánkozik a kérdés: csak épen a költők kerüljék el a minden értékek átértékelésének korát? Annyi és annyiféle válság, annyi élet — és vagyonáldozat után, hitek és hazák megingása, vagy reformja és társadalmi oszlopok recsegése idején el lehet-e tolni még egy új életre rendezkedő népnek, amilyen ma a magyar, nagyjainak revízióját? Hogy Arany mimóza-természet volt, halála után fölmenti-e óriás virág-alakját az életképesség kertész-vizsgálata alól? Hiszen ő maga nem jó szemmel nézte a kozmopolita költészet zsenge virágát, Reviczky Gyulát. Ellene énekelt a „világköltő“ fogalmának, holott barátja, Petőfi, azzá nőtt, mert megtalálta a gondolatot, melyben egyén, nép és nagyvilág összedobban: a szabadságot. Arany túlélte a szabadságot, nem égett el benne, aztán elbújt a múltba, a történelembe, mert megutálta az átélt történelmet: „Az ember nem mintegy család, Kain előtt élhetett. — Az írás, hol jegyezni kezd, jegyez csak gyűlöletet!C íme, maga Arany, mint Vörösmarty is, átértékelt sok kényes eszményt.