Erdélyi Helikon, 1932 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1932-02-01 / 2. szám

KÖNYVEK ÉS ÍRÓK egyetemes mondanivalók felé. — Neki talán éppen ellentéte Nyírő József, aki szinte túlzásig bontja fel a mese minden megragadó lehetőségét, alig engedve valamit az olvasó képzeletének, amely önállóan is szívesen indul el az író meséje nyomán. — A mese­ hangban és képzeletjárásban legkevesebb színt a ,,de­­kameron“ írói között Szabó Pál és Szitnyai Zoltán novellája mutat... Más kérdés azután újra az, hogy mennyiben volt szerencsés a novellák megválasz­tása az író egyénisége szempontjából, és milyen az egyes írók ereje nagyobb összefogó mű megalkotására. Mert ez külön nagy képesség kérdése, ami■Ívnél gyakran háttérbe szorul a kis terjedelmű műben sokszor jól érvényesülő külön, meglepő hang. . . Mindenesetre érdemes volt így együtt és egymás mellett elolvasni a tíz novellát annak is, aki már külön-külön olvasta azokat, külömböző időben. Látni: tíz új magyar író képzeletjárását, hallani: egyéni hangját,­ azon az előre menő, gazdagon szélesedő úton, amelyen a magyar elbeszélő művészet jár. KOVÁCS LÁSZLÓ CSINSZKA VERSEI Ady Endre feleségének — mint Vészi József a könyv előszavában írja: „meg­valósult álmának, egyetlen tiszta szerel­mének“ — versei. Nem tudom, milyen helye, szerepe, értelme és értéke lesz ennek a kötetnek az Ady-irodalomban. Magam nem túlsá­gos várakozással vettem a kezembe, mű­vészi értékét illetőleg. „A titánok árnyé­kában“, a zseninek ilyen közelségében szükségképen eltörpül és összezsugorodik, diletáns ízt kap még a határozott tehet­ség is. Volt azonban bennem várakozás más irányban. Ha Csinszka verseket írt, ha kiadta őket, arra voltam kiváncsi, milyen emberi lény vagy árnyék hull be­lőlük önmagára, Adyra, kettőjük viszo­nyára, arra az egészen különös találko­zásra, amely által ő a sokat hányt-vetett poétát „meghódította“, révbe vezette, hattyúdalaira ihlette, utolsó napjait meg­szépítette. Kissé csalódottan tettem le a könyvet. Szűkszavú Csinszka épen azon a ponton, ahol az ember legtöbbet és leg­melegebbet várna tőle, és többet beszél olyan dolgokról, melyek Ady Endre fele­ségétől hallva, nem túlságosan érdekelnek. Isten-vers félpogány hangnemben, Ady stílusában — tájképek Ady-szemmel látva — az élet és halál-érzésnek Adys, de sokszor mesterkélt költői fogalmazása: mindez nem nagyon érdekel s nem ragad magával. Még akkor sem, ha Vészi Jó­zsef bizonyítja, hogy Csinszka nem Ady­­hatás alatt állott, hanem Adyval adottsá­gánál fogva rokon­ lélek. Mindazonáltal van a kötetben néhány meleg és szép írás. Ilyen az első „önval­lomás“ vagy „önarckép“-forma vers. Ebből őszintén bontakozik ki Csinszka. Túlkeserő talán a vers, de elhisszük, hogy ilyennek láthatta és szerethette is meg Ady Endre. Ilyennek is. A „Vallomás a Csodáról“, ahol Ady arcát próbálta megrajzolni, engem semmi­kép sem elégít ki. A lánykori, svájci és csúcsai versekből mennyiségileg is, minő­ségileg is többet és mást reméltem. Félre­értés elkerülése végett: a túlságos intimi­tás is bántott volna. Talán jól tette Csinszka, hogy a Titkot, a legnagyobbat, legfölségesebbet, porló levelekben és el­­röppent szavakban, mindörökre kimon­­datlanul hagyta. Vagy rábízta az időre, hogy egykor majd ássa ki, mint Szendrey Julia titkát, akihez különben talán leg­szebb versét intézte. Kettőjük sorsa, külső és belső élete közt valóban van valami meggondolkoztató analógia. Bár a kü­lönbség is úgy meredez közöttük, oly szakadékosan, mint Ady és Petőfi között. Nincs nálam nagyobb tisztelője az iga­zán tehetséges nő-írónak, költőnek. És sokszor érzem súlyos igazságtalanságnak azt, hogy míg az Alkotás, a Mű anyja, a költő a világ minden fényében ragyog, addig apja, ihletője, csira-szolgáltatója, a nő homályban marad annyiszor. A nő.

Next