Erdélyi Helikon, 1932 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1932-02-01 / 2. szám
KÖNYVEK ÉS ÍRÓK egyetemes mondanivalók felé. — Neki talán éppen ellentéte Nyírő József, aki szinte túlzásig bontja fel a mese minden megragadó lehetőségét, alig engedve valamit az olvasó képzeletének, amely önállóan is szívesen indul el az író meséje nyomán. — A mese hangban és képzeletjárásban legkevesebb színt a ,,dekameron“ írói között Szabó Pál és Szitnyai Zoltán novellája mutat... Más kérdés azután újra az, hogy mennyiben volt szerencsés a novellák megválasztása az író egyénisége szempontjából, és milyen az egyes írók ereje nagyobb összefogó mű megalkotására. Mert ez külön nagy képesség kérdése, ami■Ívnél gyakran háttérbe szorul a kis terjedelmű műben sokszor jól érvényesülő külön, meglepő hang. . . Mindenesetre érdemes volt így együtt és egymás mellett elolvasni a tíz novellát annak is, aki már külön-külön olvasta azokat, külömböző időben. Látni: tíz új magyar író képzeletjárását, hallani: egyéni hangját, azon az előre menő, gazdagon szélesedő úton, amelyen a magyar elbeszélő művészet jár. KOVÁCS LÁSZLÓ CSINSZKA VERSEI Ady Endre feleségének — mint Vészi József a könyv előszavában írja: „megvalósult álmának, egyetlen tiszta szerelmének“ — versei. Nem tudom, milyen helye, szerepe, értelme és értéke lesz ennek a kötetnek az Ady-irodalomban. Magam nem túlságos várakozással vettem a kezembe, művészi értékét illetőleg. „A titánok árnyékában“, a zseninek ilyen közelségében szükségképen eltörpül és összezsugorodik, diletáns ízt kap még a határozott tehetség is. Volt azonban bennem várakozás más irányban. Ha Csinszka verseket írt, ha kiadta őket, arra voltam kiváncsi, milyen emberi lény vagy árnyék hull belőlük önmagára, Adyra, kettőjük viszonyára, arra az egészen különös találkozásra, amely által ő a sokat hányt-vetett poétát „meghódította“, révbe vezette, hattyúdalaira ihlette, utolsó napjait megszépítette. Kissé csalódottan tettem le a könyvet. Szűkszavú Csinszka épen azon a ponton, ahol az ember legtöbbet és legmelegebbet várna tőle, és többet beszél olyan dolgokról, melyek Ady Endre feleségétől hallva, nem túlságosan érdekelnek. Isten-vers félpogány hangnemben, Ady stílusában — tájképek Ady-szemmel látva — az élet és halál-érzésnek Adys, de sokszor mesterkélt költői fogalmazása: mindez nem nagyon érdekel s nem ragad magával. Még akkor sem, ha Vészi József bizonyítja, hogy Csinszka nem Adyhatás alatt állott, hanem Adyval adottságánál fogva rokon lélek. Mindazonáltal van a kötetben néhány meleg és szép írás. Ilyen az első „önvallomás“ vagy „önarckép“-forma vers. Ebből őszintén bontakozik ki Csinszka. Túlkeserő talán a vers, de elhisszük, hogy ilyennek láthatta és szerethette is meg Ady Endre. Ilyennek is. A „Vallomás a Csodáról“, ahol Ady arcát próbálta megrajzolni, engem semmikép sem elégít ki. A lánykori, svájci és csúcsai versekből mennyiségileg is, minőségileg is többet és mást reméltem. Félreértés elkerülése végett: a túlságos intimitás is bántott volna. Talán jól tette Csinszka, hogy a Titkot, a legnagyobbat, legfölségesebbet, porló levelekben és elröppent szavakban, mindörökre kimondatlanul hagyta. Vagy rábízta az időre, hogy egykor majd ássa ki, mint Szendrey Julia titkát, akihez különben talán legszebb versét intézte. Kettőjük sorsa, külső és belső élete közt valóban van valami meggondolkoztató analógia. Bár a különbség is úgy meredez közöttük, oly szakadékosan, mint Ady és Petőfi között. Nincs nálam nagyobb tisztelője az igazán tehetséges nő-írónak, költőnek. És sokszor érzem súlyos igazságtalanságnak azt, hogy míg az Alkotás, a Mű anyja, a költő a világ minden fényében ragyog, addig apja, ihletője, csira-szolgáltatója, a nő homályban marad annyiszor. A nő.