Erdélyi Helikon, 1932 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1932-08-01 / 7. szám
MAGYAR IRODALOMTÖRTÉNET A tudomány nemcsak a megindított irányvonalak útján halad, de időnként a kor és sors adta kívánalmak szerint irányító szempontjaiban is. A szemlélet más és más kilátó helyeken áll. Talán nem is az igazságok változnak az egymás mögé futó századokban, csupán folytonos újjászületésben frissülnek fel. A múltba irányított műszerek mögé is új meg új emberek állnak, hogy a megtörtént dolgok egyetemességéből kidomborodjon a mindig keresett, egészen soha meg nem talált titokzatos ember tetteinek beláthatatlan áradásával. „Minden mozog“, és ugyanakkor „minden áll“, mert bár nincs megismétlődő mozdulat, de döbbenve ismer magára ezeréves mozdulataiban is az ember. Az események felszínes játéka alatt a mélyebb vizekben örök törvényszerűségek élnek. A históriának kettős varázsa van: új meg új változatokat látni az ember körül, s a változatokban mindig ugyanannak az emberarcnak felbukkanását lesni meg. Aki vezet, és egyéni bajlódásai között kollektívumok gondját is magával hordja, csak indulatok trombitása lehet a história mélyebb ismerete nélkül; tömegszeszély hullámhegyén inog, mikor a vezetés illúzióját éli. Az erdélyi magyar ma, amit nemzeti létéért tehet, csak történelmi lelkületének megismerésével és biztos kiformálásával teheti. Innen kaphatja vigaszát viszontagságos múltjának tudatára állva, és innen kaphatja józanságát a feléje csapó nagy áramlatok között. A szenvedélyes vaksággal lángoló tendenciák a világot akarják megmenteni, nem az ő kicsiny létét. Nagy óceángőzösre szabták ezeket a vitorlákat, melyek a tömegindulatok mámorával és vak hitével léphetnek a hullámhegyek fölé; nem kis bárkákhoz, melyek, a józanság minden pillanatban kész éberségével, örvények között siklanak el. Nekünk ma jobban kell ismerni másnál múltúnk történetét. S a magyar múlt történetének azt a részét, amelyet irodalomtörténetnek mondunk, különösen, mert benne lelki keresztmetszeteiben is kapjuk az időket, emberarcokra vetített tükörképeiben. Megtaláljuk benne a lélek felcsapó lángjait, a korral szemben elfoglalt attitűdöt, és kritikát, apró mozdulatokig a teljes emberi képet a váltakozó időben, a lélek fészkét a sorság bogai között. Itt eshetnek velünk a nagy magunkra döbbenések; az izgalmas önismeret, amely nélkül nincsen bölcs előrelépés ... Az erdélyi magyar írók 1930. évi marosvécsi határozatában, amellyel pályázatot írtak ki magyar irodalomtörténet megírására, nemcsak ez a mindenütt felébredő, igazságokat megújítani vágyó friss látás fejeződött ki, de érezték azt, hogy az új impérium alatt iskoláinkban háttérbe tolódott nemzeti tudományaink iránt a szemetet ébren kell tartani és megerősíteni. Friss élménnyé kell átváltoztatni, iskolán kívüli kívánalommá tenni múltúnk megismerését. A kisebbségi életet élő magyar legyen tudatában annak, hogy az iskola követelésein túl érettségét maga kell hogy kiteljesítse nemzeti tudományainak kultuszával. KOVÁCS LÁSZLÓ