Erdélyi Helikon, 1933 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1933-12-01 / 10. szám
nyeivel, sohasem hangsúlyozva, hogy szerepe más is lehet, mint alárendelt, a föléje emelkedő író munkája mellett csak másodlagos. S az író, aki előtt a fehér papírlap fekszik, amikor a felnőttekhez, a kortársakhoz szól, gyermekkori vízióit, kamaszemlékeit próbálja írni, a rajzban és vonallal megrögzítő virtuóz hajlandóságával, mintha szavakkal illusztrálna: mozgásjeleneteket, apró napi scénákat, figurái kavargását tárja szemeink elé. Első regényei, inkább nagyobb elbeszélései ezeket a hajlandóságokat még magukban hordják. „A kék kalapos leány“, ez a vidám kaszárnyaregény, egy hollandi kis városkából a hágai garnizonba kerülő fiatal Pieters első szerelmének groteszkül hű históriája a pubenszcenskor szűzi élménye, a gyermekkori odaadás és az ébredő erotika izgatóan érdekes keveréke, aminek valóságos klinikai kórtünete: a pazarlás, a csinosabb külsőre való törekvés, a folytonos lázas ingerlékenység, amit Daantje katonatársainak vaskos tréfái csak fokoznak. Van ebben a nagyobb elbeszélésben egy cirkuszi élmény, bohócok, lovak, szelídített fókák világa, nagy élménye a vidékről jött katonának, amint a cirkusz skiccszerűen felvázolt képén át talál végzetére a kékkalapos leányra, aki sohasem lesz az övé. Egy kis rezignáció is van ebben az elbeszélésben, a pubertástól búcsúzó író napsütéses gesztusa, amint a bátortalan, bukdácsoló első szerelem szenvedélyes tüzében megy a komiszruhás Daantje után. „A velencei kaland“ már a nagyvárosi fiatal férfilélek testi szerelemvágyának és cinikus nekilendülésének gyors ütemében lepergő története. A bécsi gummigallérgyár expeditora és bizonytalan életű irodalmi revücskék alkalmi munkatársa rövid szabadságát tölti Velencében és az otthoni szegénység, a poros iroda képi elemeiből összetevődő lelki állapotból kiszakad a gondolat: milliomos leányt venni feleségül. Éles vonásokkal, életes kontúrokkal elevenedik meg ez a gondolat. A zúgsikátor penziójától a Lidóig és az amerikai turistákkal való eszeveszett, értelmetlenül buta mulatozásokig a húsztól harminc évig küzdő ifjú minden esztétahajlandóságú szemlélődése, érzékenysége, értelmetlen vívódása, furcsa lelkesedése — a legmélyebb indulatok és a leggroteszkebb történések — megy át az elbeszélésen s a szürke jacht három girlsjei egyikénél ér véget a romantikus vágy, ami egy bohém életforma ingoványaiból a milliomosság biztos kikötőjébe vezet. Művészileg könynyelmű és léhán tartott a könyv. A merészen elmosódott velencei háttér, a zúghotel, Marcolinának, a szobaleánynak sok lilával odavetett portréja elvész, elszürkül a folytonosan vibráló eseménysorozatban, az epizódalakok elmerülnek, elvesznek, csak staffagai, de nem komponensei a sokban mára mutató elbeszélésnek. Az indulás e két nagyobb szabású elbeszélése után Johan Fabricius tulajdonképeni első nagy regénye a „Mario Ferraro hiú szerelme“. Velence után itt Capri, az író olasz nosztalgiájának újabb állomása, mintha az Odyssea szavára hallgatna: „Állítsd meg hajódat idegen és pihenj meg ezeken a partokon.“ De az író elmegy a capris partról, a kék barlang nárcisszos szikláitól és viszi Mariót át az óceánon, Paraguay őserdőibe, elvadult marhák és zabolátlan lovak befogására, a hajnalodó őserdő csodálatos szépségeinek átélésére. (Lila, vad és mély lira lélekzik ezekben az őserdő élményekben, a bátor csavargó átélésének, természetes felszabadulásának vad ekhója: halallaku!) Nápoly, a forró, napsütéses kikötő, az óceánjáró hajó a jegykontrolltól való félelem és a derék Anna szerelme már mind csak emlék, Marionak estanciája van. Az őserdő hangulata, a végtelennek látszó folyam sárgás vize nyelt el minden fájó emléket és újraéled a régi vágy: Giulietta. A mindennap valósága mítoszi fényében sugárzik ez a szerelem, a primitív emberek, vadállatok közvetlen közelsége, indiánok szállásai tövében, ebből a reménytelen miliőből szörnyű összeomlás, tragédia indul