Erdélyi Helikon, 1933 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1933-03-01 / 3. szám
lásmentes verse az Itthon és Fakereszt, holttest, nyári est címűek. Ez a két vers biztat arra, hogy Tóthpál Dániel valaha jobbat is fog adni nekünk. I. Szemlér Ferenc. PALÉOLOGUE: HÁROM DIPLOMATA. — Athenaeum kiadása. Budapest — Talleyrand, Metternich, Chateaubriand. Csupa visszfény, csupa ellenenergia, csupa settenkedés a körül a nagy láng körül, amely a világot gyújtotta fel. Erejük, tekintélyük, maradandóságuk mértéke az a szerencse, amely a nagy sas karmai között bujkálni, élni és hatni engedte őket. A mérték csak ez: Napóleon. Hogyan kerülnek a sodrába, vagy mennyiben érvényesülnek mint alattomos, vagy nyíltan ellene forduló erők. A maga lángjába mind jobban belevakuló, zsenijének és tragikumának útján végzete felé siető Napóleon útja mellett prédára leső, öntelt, vagy hidegen számító kisebb ragadozók. Csupa keringés, bujkálás, gyönge pillanatra várakozás, annak a kis résnek a keresése, ahol a mérget be lehet oltani. Hármuk közül leginkább Metterniché ez a kép, aki nyilván a legerősebb volt. Talleyrand, aki mindenesetre zseniálisabb, sok emberi gyengeséggel és szenvedéllyel babrál egyéni létében, sok szél fújt szembe életével. Merész fordulatokat játszott meg, amelyek nemcsak morálisan voltak merészek, hanem politikailag is bátrak, ha nem is rokonszenvesek. Hogy belelátott a zűrzavarba, a kibogozhatatlanul komplikált jelenbe, és odaállt a jövendő mellé akkor, amikor mindenki elől takarva volt még. Akkor férkőzött Napóleon közelébe, amikor még a legmerészebb álom sem álmodhatta meg az útját, és akkor hagyta ott, amikor megfékezhetetlenül a zeniten ült. Zseniális ember, mert a legfinomabb mérlegelés mellett az ösztön és infláció is finom volt benne. A köznapi morál fölött, túl az erkölcs világán nitzschei értelemben nagy. Paléologue könyvének egyik legmegragadóbb fejezete Talleyrand visszatérése az egyházba halála előtt, amelyet úgy visz végbe, mint egy diplomáciai művet: semmit sem ad ingyen, a lelkéből se, egyezkedik, szakítással fenyegetőzik, ravaszkodik, a pápáig appelál, míg minden szót mérlegelve, írásba fektetve elkészül a mű. De nem írja mindjárt alá, zsebrevágja, gondolkozik rajta napokon át, újra és újra felolvastatja, utolsó pillanatig minden lehetőséget szabadon hagyva a maga számára. Metternich zártabb, határaiban megismerhetőbb egyéniség, bár az erkölcs hálója ugyancsak laza nála is. A diplomáciai foglalkozás maga, mivel szinte állandóan pillanatnyi parancsok hatalma alatt egyezkedik, kénytelen nitzschei játékra. Metternich kiszámíthatóbb. Céljaiban hűvösebb és fordulataiban nem annyira romantikus. Ezért veszélyesebb is. Igazában Napóleon egyetlen ellenfele abban a nagy európai koncertben, amely végül is legyőzi őt, megfojtja a legendát. Drezdai találkozása Napóleonnal nemcsak pályájának, hanem életének is kitüzesedett csúcsa. Életének e pillanatában szinte Napóleonhoz emelkedik nagyságban, félelmesen egymás lelkébe látnak. Napóleon bukása után még több évtizedig áll az osztrák politika élén, keményen felépítve a nagy európai egyensúlyt, amelynek az osztrák-magyar monarchia lényeges része, de egész életének azok az évek adják a fényt, amelyeket a napóleoni harcok töltöttek meg. A harmadik portré, amelyet Paléologue e könyvében megrajzol, a Chateaubriandé. Róla van a legrosszabb véleménye. Nagyzolását, hiúságát, túltengő önérzetét mutatja be, aki Napóleonnal hasonlítgatja össze magát. A költő-diplomatáról, aki a francia restauráció vezető államférfia volt, Paléologuenak sem mint politikusról, sem mint emberről nincs nagy véleménye, bár a napóleoni kudarc után magának a francia léleknek és önérzetnek is sok tekintetben restaurálója Chateaubriand. Talán mintha csak azért adna képet könyvében róla is Paléologue, hogy a két nagy diplomata után bemutassa egy kontár diplomata képét. Paléologue elsőrangú író, nemcsak azt a világot ismeri jól, amelyet megrajzol. Sok könyve után, ami már magyarul megjelent, jó volt megismerni ezt a könyvét is. Kovács László: 220 KÖNYVEK ÉS ÍRÓK