Erdélyi Helikon, 1934 (7. évfolyam, 1-10. szám)
1934-10-01 / 8. szám
Thurzó Gábor: Márai Sándor dezi be életét mintha örökre szólna vagy legalább is tőle függne. Céltudatosan él, magasabb eszmények kisértik. Programmot tűz ki és azt hiszi: minden a legnagyobb rendben van. De ez a nyugalom megbosszulja magát. Kellemes undor jelentkezik s az ember kénytelen belátni, hogy minden másképpen jó, vagy másképpen is jó. A bizonyosságot nem érte el, az messzebb van, túl a bizonytalanságon. Márainál gyakori ez a nyugalom, ami aztán kirúg, megköti magát éppen az ellentét mellett és fölborít mindent, ami biztosnak látszott. Első regényében — Bébi vagy az első szerelem — szerepel egy tanár, valahol vidéken. Egyedül élő ember, maga küzdötte ki életét, összhangot teremtett lelkében és sikerült is úgy élnie — „tiszteletben, becsületben“ — mint egy derék polgárnak, például a kefekötő céh mesterének. Napjait a hivatás robotja töltötte ki és a kultúra ami egyoldalú szaktanulmányain szivárgott feléje alig jelentett többet neki, mint a kefekötőnek a cirok, lószőr és a disznósörte. Egyszerre azonban léket kap: megcsömörlik a nyugalomtól és ettől kezdve valami kínzó vagy egy furcsa kettős szerelem örvén, hajtja a bizonyosság felé. A nyugalom csömöre és a bizonytalanságban rejtőző bizonyosság vonzó, csábító, kecsegtető messzesége áll egymással szemben Márai összes regényében. Ez kényszeríti alakjait arra, hogy indokolatlanul — amikor éppen ez az indokolatlanság a lehető legindokoltabb — kibújjanak a társadalom konvencióiból, ösztöneik által vezettessék magukat, fittyet hányjanak a múltnak és arra induljanak, amerre homályos elképzelésük csalogatja őket. Menekül Bébi említett szakállas tanára, aki megborotváltatja magát, legényes ruhát, kackiás sárgacipőt húz magára és úgy tetszeleg egy bevallatlan őrültség küszöbén furcsa vágyai előtt. Menekülnek a Zendülők fiatal gyerekei a kielégítő családi életből, megszokott játékokból és paráznaságokból egy álomvilág új törvényei, izgalmai és hóbortos erkölcsei közé, az anarkia egy kicsi szigetére. Menekül az idegen emberek önéletrajzi hőse, aki maga a mindenütt idegen, a Sitzfleisch-nélküli, a kutató, az örökké valahová készülő, az állandó átutazó. Menekül Csutora, ez a bozontos, ocsmány fekete pulikutya a dédelgetettség, kínzó szeretet meleg vackából az ismeretlen uccára, ismeretlen örömök közé. Menekül Askenazi a tudós, a tudományból, a hírnévből, a társadalmi kiegyensúlyozottságból egy méltatlan szerelembe — ha van méltatlan szerelem — majd onnan a kánikulás földközi tenger szigetén feléteremlő cél felé. A nyugalom rettenetes, kibírhatatlan magány, fojtó egyedüliség, és nem a bizonyosság, ez az érzett és kutatott valami, mindannak értelme, amiért élünk és meghalunk. Csak a bizonytalanságban van meg a viszonylagos bizonyosság, mint távoli hegy hasában az arany igézete. A holnap többet ér, mert ígér valamit, mint a reménytelen ma, a szokvány, az elskatulyázottság, a köznapi boldogság. Holnap minden megtörténhet, a ma kicsit mindig a hitegető tegnap. AKI MEGÉR EGY EBMARÁST A társadalom lefojtásra és önmegtagadásra kényszerít, a felszín nyugalma alatt azonban rejtett tűzhányók működnek, forr és alakul irtózatos nyomásokra a mélység. A felszín fölé csak ritkán szökik valami, hogy jelt adjon mindarról, ami lent végbemegy. Az ember bizonyosságot akar életébe, és hol passzív segítéssel mint a Bébiben, hol veszedelmes zendüléssel mint a Zendülőkben, akar választ kicsikarni. Természetesen értelmet kicsikarni, harccal és fogcsikorgatva, nem lehet. Az a borzasztó önemésztés, ami a bizonytalanságba hajtott, kénytelen egyszerű tanulsággal megelégedni, anélkül, hogy az észszerű- 6 30