Erdélyi Helikon, 1935 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1935-12-01 / 10. szám
I. SZEMLÉR FERENC: VERSEK KÓBORKUTYA Szép szó: testvériség, gyilkos testvériség! fejem az ember botja miattad veri szét. Sorsom a szolgaság, az örök szolgaság, vagy a csavargó sorsa, szolgánál is alább. Most értem meg a bölcs, az égi szózatot, testvérek! — egymás közt ők. De én kutya vagyok. A beteg komondort, az elvénhedt ebet kegyelmes gazda gyilkos golyója öli meg, de nekem még golyó sem jut, csak szörnyű bot, minek kemény csapása alatt a csont ropog s az összetört tetem vonaglik, egyre nyög, de érez, halni nem tud, bár teste megtörött. A kert sarkán hever, rá már ki sem ügyel, de mégis belerugdos, ki mellette megy el. S a lélek, ami még mindig élni kíván, nem is kesereg immár a világ igazán, belátja más az úr, belátja más az eb, köztük testvériségről igaz szó nem lehet. Az egyiknek kezén, másnak hátán a bot, a gazdáé az élet, a kutya csak mozog, vagy felvonít, ha fáj a lélek, mit csikar vak ösztöne, hogy éljen s meghalni nem akar. Mint katonák, kiket megvertek, fáradtan hajlongnak a fák s nyögve tűrik az ellenséges szél kardsuhintó rohamát. Még állanak, de már a törzsek derekán mély, nedves sebek és rosszul forrott széleikből nagy mézgacsöppek vérzenek. Levél lebeg le, lomha kötszer, de a sebig el sosem ér... felkapom és reátapasztom, félszeg próba csak, mitsem ér. S már egyre sajgóbb fájdalomtól vonaglik meg a néma száj, mint költőé, kinek titokban s némán elhulló népe fáj. 719