Erdélyi Helikon, 1935 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1935-12-01 / 10. szám
Kovács László: Fekete éveim. — Ugye, van miért élni? Egyik kezemet ő szorongatta, a másikat anyám. Soha ilyen boldog nem voltam.« Soha ilyen boldog nem voltam. Ahogyan ez a gondolat kitépi magát a sújtott lélek labirintusának rémei közül és felcikázik, olyan magasra visz, ahol megáll a lélekzet, s a »kegyelem« szürke áhítatokban koptatott isteni szava friss élettel telik meg. Innen látszik igazán az, amit e könyv s ez az élet mond nekünk. Nincs elvesztett élet, és nincs reménytelen út, ha így érkezhetik meg hozzánk a pillanat, amely kimondja: »Soha ilyen boldog nem voltam.« Mintha a fausti szózatot hallanánk benne győztesen: »Verweile doch, du bist so schön!. ..« Innen kell néznünk ezt az életet. Itt kezd el zümmögni fejünk körül az az elűzhetetlen, különös gondolat, hogy hova, milyen tüzekbe futott volna önmagát felperzselve ez az élet, ha oda nem áll útjába a hatalmas gát, hogy kristályba törjön és párává zúgjon el?! ... Hiszen ez az élet így sem él a »csökkent értékűség« érzésével. S történetéből se a lesújtott, önvizsgálatba száműzött lélek beszél... Eljut hozzá minden. A múlt felé néző ablakokban megelevenülnek a képek: megélesülnek a gyermekkor megható, finom és gyöngéd színei, dús anyagot kínálnak az ifjúkor romantikus és expresszionista tájai. S azokon a kapukon, amelyek megmaradtak számára, olyan dúsan ömlik be tovább is az élet, hogy sok-sok magát gazdagnak látszó szellem megirigyelheti ... Ezt a győzelmet meséli el Szántó György nekünk új könyvében. Ő, aki az életerő nagy hőseit szereti rajzolni könyveiben, ilyen különös és szokatlan, teljes emberi melegségében közelünkben álló hősét az életerőnek mégsem találta eddig, mint e legújabb könyvének hősét, önmagát. El tudja érni azt, hogy győzelme nem érzelmesen megható, nem gyöngédséget kihívó, hanem férfias, tüzes, s szinte vad életörömet kiáltó. Amikor mellettünk lépdel, nem a mi gyöngédségünk vezeti őt, de a diadalmas életerő villanyos szikráival ő gyújt fel és emel, hogy könnyebben, vidámabban, bátrabban haladjunk, és szeressük az életet, amely mindenképpen reményteljes és szép. KOVÁCS LÁSZLÓ