Erdélyi Helikon, 1936 (9. évfolyam, 1-10. szám)

1936-12-01 / 10. szám

Kádár Imre: Bevezető Én nem hiszek semmiben. Ha meghalok, a semmi leszek, mint annak előtte, hogy e földre születtem. Szörnyű. Hozzád kiáltok majd utolszor, légy jó anyám, örök sötétség ... A szenvedélyes tagadásnak ebből a világából a gyűlölet mérges mák­­virágai nőnek ki. Minden múlandó, minden véges, minden értéktelen, tehát minden gyűlöletes. S leggyűlöletesebb a felkent féreg, a homlokán Isten bélyegét érző vajákos, akinek énekelnie kell, bárha nincsen értelme semminek. S a mindennek gyűlölete végre is befelé fordul: Hogy gyűlölöm magam! Mindig csak én! Változva folyton s mégis változatlan . .. Csak én, csak Én! A Végtelen egy Én! Nem gyűlöli úgy a rab tömlöcét, hol örökös a végtelen sötét s magába rogyva ordít társtalan, mint ahogy én utálom önmagam! Egy csillagtalan éjjel aztán, mert a hitetlenség mindig csak egy mé­lyebb hit vágyának vergődő vajúdása, megvilágosodik a végtelen börtön egyik homályos ablakszeme. Ami áttör rajta még csak derengő, sejtel­mes fény. Nézd, istenem, milyen magam vagyok, mily egyedül a roppant földgolyón, úgy járok itt, mint az eltévedett.. „ mit érek én, mit az egész világ, ha nem találom a végső megoldást? . . . Pogány imádság ez, de már imádság. Az ember, aki sírva szólítja a Véghetetlent s felel neki a föld és a göröngy, már imádkozó ember, akár hisz, akár tagad. S benne nemsokára már megszólal a szelíd hang, az emberi sorsközösség eszmélő szava: Jó emberek, ezt kéri társatok, csak talpalatnyi földet adjatok, a végtelenben egy kicsi helyet, hol meghúzódhatom és élhetek ... A saját kérdéseivel viaskodó költő végre felismeri problémáiban az egyetemes embersors izzó feszültségeit. Nem társtalan többé a szenvedés­ben. Amikor lelkének legmélyébe fúr, mindenki számára kutatja a meg­ismerés üdítő forrásvizét. Panasza immár egyetemes emberi litánia. Az én koromban zörgött az egekben a gépek acélja. Az én koromban nem tudta az emberiség mi a célja. 738

Next