Erdélyi Helikon, 1936 (9. évfolyam, 1-10. szám)

1936-12-01 / 10. szám

LAJOS, A GONDVISELŐ A­z őszi eső és a földig leereszkedő sűrű ködös felhők egyszínű szürke takaróval vonják be a hegyeket, eltemetik a völgyeket és a szem egy kődobásnyira már nem látja a tovaröppenő madarat. Az ember érzi, hogy a homály alatt temetés van, temetkezik a természet. Színüket vesztik a zöld füvek, a virágok, kopaszon maradnak a fák és ha egyszer majd egy őszutói napon ismét felcsillan a napfény, bárhová süt, kopár hegyoldalra, búzaföldre, vagy a folyómenti fűzfákra, mindenütt egy­forma rozsdavörös szín, az elmúlás színe mosolyog csak vissza rá, amely mögül bátrabban búvik elő a róka meg a nyúl. A társasgépkocsi erdős hegyoldalon kanyarodik elő, gyúrja a fel­ázott út sarát, úgy vánszorog, mint fáradt vándor, aki jó és rossz idő­ben egyformán rója a kilométereket és aki sehová sem térhet haza, mert egyedüli otthona az ország útja. Ütött-kopott jószág, akárcsak az emberek, akik benne utaznak. A kocsivezető megtört, reménytelen em­ber, amilyen csak az lehet, akikre mások sorsa, élete van bízva. Egy­kedvűen tartja kezét a kormányon és a szétfröccsenő sárba bámul. Ing­ben van és ha az ember pillanatnyi benyomásainak adja át magát, könnyen az lehet az érzése, hogy úgy robogott át az őszi hegyek közt valahonnan a nyárból, amely valami módon a hegyeken túl még most is virít — reggel nyár volt, délutánra már ősz lett és estére fejünkre esik­­a hó, mire valahová megérkezünk. Az ember gyorsan él és hamar hal meg, különösen így utazás alkalmával érezzük. A mi kocsivezetőnkről azonban tudjuk, hogy reggel éppen ilyen esős és sáros időben indult el, tehát semmi csoda nincs körülöttünk, csak egyszerű szegény ember, akinek nem jut ruházkodásra úgy, ahogy szeretné. Didereg a hidegben, de nem gombolja össze az ing kihajtott nyakát, mert ónja és mert úgy­sem ér az semmit. Arca lila színben játszik, mint a kikirics, amely hatal­mas csoportokban seregült fel a faágakról lelógó apró vízcseppek alatt a tisztás szélén, amelyen most a kocsi áthalad. Az emberek sóhajtanak és kinéznek az ablakon. A vezető mellett teveszőr-kabátos úr szemléli idegesen az utat, hol süllyedhet el a kocsi, vagy hol fordulhat be az árokba. Kapkodja a fejét és nyújtja a nyakát, hogy mindegyre kinézhessen a kocsivezető előtt forgó víztörlő nyomán, hol kétrét görnyed, hol kiegyenesedik, apró szemei fürgén ugrálnak, mint riadt egerek. Ő a leggazdagabb ember, tehát ő félti legjobban az életét. Mögötte egy katonaőrmester himbálózik a kocsi lökéseire, rang­jához illő komolysággal. Fegyverét a földre állítva fogja maga mellett, mintha vele akarna készenlétben állni és védekezni a minden percben fenyegető veszedelem ellen. Néha mégis elszunnyad és lógatja a fejét, de alapjában, úgy látszik, nem nyugtalanítja sem az eső, sem a fel­borulás lehetősége. Rozmann úr, a teveszőr-kabátos, a vidék gabona­

Next