Erdélyi Helikon, 1936 (9. évfolyam, 1-10. szám)

1936-12-01 / 10. szám

Bözödi György: Lajos, a gondviselő Lukupec. Sok a pénze és sok a gyermeke. Nyugodtan, biztonságban ül. Két kezét összeteszi a hasán, amelyek ugyan nehezen állanak meg ott a domborulaton, csak éppen a kövér ujjhegyek érik el egymást és nagy erőfeszítésbe kerül összetartani őket. Rendkívül szereti a gyermekeit és legnagyobb öröme, amikor a vásárokból ajándékokat hozhat nekik. A piacon nem veti meg az apró csalásokat és üzérkedéseket, de szigorúan megmarad annál a határnál, ameddig ezek az »üzleti dolgok« ter­jedhetnek veszély nélkül. Jó ember, nincs egyetlen üzlettársa, aki ne szeretné. Balkarján most is nagy papírcsomag pihen ajándékokkal tele, amelyet azonban igen megviselt az utazás viszontagsága, mert messziről hozza. De még siralmasabb állapotba jutott az a vékony tekercs, amit ujjai közt szorongat, mert az az ütközőpontja a folyton szétpártoló karoknak. Csak úgy repülnek rajta a sallangok, amikor a kövér úton egy-egy nagyot lök a kocsi. Az este rohamosan közeledik. A hegyek feketék már körül, a levegő sötét, a tetőkről fel-felemelkedik egy-egy ködfelhő, azok is itthagyják a földet. A lókupec családjára gondol, miközben a sáros utat nézi, amelyet a kocsi kerekei kétségbeesetten gyúrnak. Lajos nem bírja sokáig a szót­lanságot. — A kukoricának már jót adott az Isten — folytatja. — A legtöbb eső nélkül sárgult meg a sok esőben. Még kicsi gyermek voltam, akkor volt ilyen idő. Nagyapámmal elmentünk, hogy szedjük ki a pityókát a török­búza közül. Elül haladt az öreg a nagy kapával a térdig érő sárban s mi gyermekek a kosarakkal utána. Csak mind nézem, hogy a törökbúzát is vágja ki tövestől a kapával és hozzá sem nyúl egyhez is. Csak mond magában. Kicsi idő múlva megkérdezem: Hát kijed mért vágja ki a törökbuzát, apó? — Mert az Isten elfelejtett csövet adni reá. — S vágta mind össze-vissza őket. Hehehe, ilyen ember volt az öreg. Egy-egy pityókafészekbe belevágta a kapát. — No szeggyétek! — húzott ki néhányat a föld alól, mintha azt várta volna, hogy ők szégyeljék magu­kat.­­Mi csak néztük, mit beszél az öregember, mert nem volt mit szedni, csak néhány akkorácska, mint az ujjam hegye. Kellemes háromszéki kiejtéssel csavargatja a szavakat. Jóízűen elmosolyodik a dolgon, de ennek az ő legkedvesebb emlékének semmi hatása sincs az utasokra.­­Más az ő lelkiviláguk. Rozmann úr és a lókupec egyszerre gondoltak valamit. Hasznot lehet húzni az esőből, ami Lajos­nak csak meséket juttat eszébe. Kukoricát kell összevásárolni, amíg tart az esős idő, amíg meg nem lehet tudni a kárt és amíg ki nem alakul a kukorica ára. Drágaság lesz ezután és kétszeres pénzt lehet keresni. Titok­ban megérzik egymás gondolatát és összenéznek, mint a vetélytársak. Mind a ketten felvillanyozódnak ettől az ötlettől és jókedvre han­golódnak. — Hát bizony, termés az nem lesz — mondja Rozmann, mintha már keze között lenne a kukorica-készlet és a piaci hangulatot irányítaná.

Next