Erdélyi Helikon, 1937 (10. évfolyam, 1-10. szám)
1937-04-01 / 4. szám
VERSEK ANYÁMHOZ, VAGY MÉG MESSZEBB — Bevezető rész egy ciklusból. — 1. Csontjaid felett most újra tavasz bomlik, emlék-arcod véltem lebegni szőlőnkben a virágzó barackfák rózsaszín ködén át. Virágzó barackfák köde: éjszaka tejut köde, tejut köde: csillagok köve, csillagok köve: idők pusztulása, idők pusztulása: isten önön mása, isten önön mása, könnycsepp ragyogása ó, ha így bomlik, ájul, hova jut el a gondolat? Mindegy anyám, a tested itt pihen a föld alatt s lassan álommá, nedvvé válik. A tested... de ami nem test voltál, az vájjon hol van most és mi történt vele? Árnyként borul rám a múlt s ez a fájó »valahol« és nem tudom, rád gondolok-e még anyám, avagy már messzebb... 2. Nehézléptű emberek jöttek szobádba azon a délelőttön s durva kezükkel koporsóba emeltek. Csak álltam ott és néztem, milyen közömbös munka nekik ez, csontos munkásemberek, akiknek mindegy: halottat visznek, zsákot cipelnek, ásnak, aratnak, vagy fát döngetnek viharzó erdőben. Csak álltam ott és nem volt jogom szólni, nem! — Ó, ki az életben annyiszor buktam el emberi jogok meddő harcán. *4S