Erdélyi Helikon, 1937 (10. évfolyam, 1-10. szám)
1937-04-01 / 4. szám
most is tépetten integettem ősi bánatoknak, mint rongyos zászló feladott vár fokán időnek s végtelennek.-Akkor értek ide a fecskék. Két négyzetméter föld... ennyi, csupán ennyi lett megérdemelt jutalmad, végső földi jussod. Két négyzetméter föld: lám, ezért volt minden... Anyám, kitől gyermekkoromban annyi szép mesét, hűs legendát tanultam, várjon a nagy utón, mikor elmentél, találkoztál a fecskékkel? 41 Kinéztem az ablakon: napos házak, emberek, húsvéti fák vettek körül s én mindebből semmit sem láttam. Kihulltam a mindennapi keretből, iszonyú űr tátongott bennem legbelül: sötét, csillagtalan éjszaka — s míg odakint minden lágy azúrba szárnyalt, én törékeny lámpással kezemben, melyben lelkem lángja égett, elindultam e komor éjszakában, hogy nyomra leljek, mely legyen emberi, vagy isteni, rögbevésett, vagy éthek, de hozzád ismét elvezet. Szegény, szegény ember, de fáradtan s elgyötörten tértem vissza a másik világot kereső útról. Borzadtam s fáztam ott, vállamra roskadt a roppant, fekete dimenzió s hontalan szél suttogta halk-titokzatosan.