Erdélyi Helikon, 1937 (10. évfolyam, 1-10. szám)
1937-05-01 / 5. szám
KÖLTŐ A KÖLTŐHÖZ - KRITIKA HELYETT - Kedves Kiss Jenő! Többször olvastam el már a verseskönyvedet. Olvastam egyfolytában, szinte lélekzet nélkül, ahogy a szomjas ember forrás fölé hajol s iszik. Azután úgy olvastam, újra, szemelgetve, válogatva, ahogy a gyermek szedi a virágot a réten, forgatja kezében a színes csokrot: melyik a legszebb, legillatosabb virág? Aztán kerestem a szempontot, amelyből nézve verseidet megbírálhatnám, vagy ismertethetném, vagy valami ehhez hasonlót cselekedhetnék, kerestem, de nem találtam. Meg kell elégedned azzal, hogy most félig levelet írok hozzád, félig beszélek veled, egyoldalúan persze, mert Te nem felelsz, egy kicsi monológ ez talán leginkább, amelyet sok külső és belső zaklatottság közepette, szobám egyórás lelki csendjében mondok a te költeményeid felett. Költő vagyok és Te is költő vagy, megpróbálok úgy szólani hozzád, úgy tűnődni hangosan a mondanivalódon, úgy lelkesedni és úgy hökkenni meg, olyan ismerősnek látni a verseidet, vagy olyan idegeneknek, ahogyan mindez kaleidoszkópszerűen, lehet, hogy összefüggéstelenül is, a lelkem legmélyében visszhangzik s tükröződik. Nem önmagadban nézlek, nem másokhoz hasonlítva keresem a helyedet, csupán önmagamon, az én csonka, hiányos világképemen át — »kormos üveg« ez is — közlöm veled nyersen felbukkanó megfigyeléseimet. Szeretném néha szívemre ölelni egy, egyetlenegy versedet, a többit félretenni abban a pillanatban, s pusztán abban látni Téged mindenestül, s ahhoz fűzni mindent, amit mondhatok. így vagyok azzal a verseddel, amelynek hihetetlenül egyszerű címe egy nagy kezdőbetű: F. Tudod, mi jut eszembe róla? Az, hogy a mit átütnünk, vagy inkább jószerencsénk úgy metszette bele a transzilván »vackorfába« a Te nevedet és költészetedet, mint a vers szerint szegény öcséd, a drága Ferike a nagy F.-et. Tudod-e, hogy Te vagy az a fiatal erdélyi költő, aki leghalkabban és legészrevétlenebbül nőtt ilyen naggyá? A Helikon korrektúrái, a Szépmíves Céh ezer apró mindennapja mögé bújtál, az irodalom napszámos munkáját végezted, nem emlegettek, Te még kevésbbé emlegetted magadat, egyegy halk, vagy erősebb hangú versed pillanatnyi időre megállított és meggondolkoztatott néhány értőt, aztán eltűnt a folyóiratok hasábjaival. A Fátum, a jószerencse, a miénk, tűvel, alig észrevehetőleg karcolta bele nevedet a fába. De nőtt a fa és nőtt az írás, és nőttél Te és nőtt a költészeted. És íme itt van és számolni kell vele, kikerülhetetlenül, a legelsők között. F: Fátum, vagy Feri? T: Te, de úgy lehet: Transzilvánia, az új magyar transzilván költészet. A várva-várt »utánpótlás.« A jövendő. Ugorjunk, gyere, most egyet, nagyot, hiszen nem kritika s nem ismertetés, amit én most csinálok. Azt mondják s írják, hogy szociális költő