Erdélyi Helikon, 1937 (10. évfolyam, 1-10. szám)

1937-05-01 / 5. szám

KÖLTŐ A KÖLTŐHÖZ - KRITIKA HELYETT - Kedves Kiss Jenő! Többször olvastam el már a verseskönyvedet. Olvastam egyfolytá­ban, szinte lélekzet nélkül, ahogy a szomjas ember forrás fölé hajol s iszik. Azután úgy olvastam, újra, szemelgetve, válogatva, ahogy a gyer­mek szedi a virágot a réten, forgatja kezében a színes csokrot: melyik a legszebb, legillatosabb virág? Aztán kerestem a szempontot, amelyből nézve verseidet megbírálhatnám, vagy ismertethetném, vagy valami eh­hez hasonlót cselekedhetnék, kerestem, de nem találtam. Meg kell eléged­ned azzal, hogy most félig levelet írok hozzád, félig beszélek veled, egy­oldalúan persze, mert Te nem felelsz, egy kicsi monológ ez talán legin­kább, amelyet sok külső és belső zaklatottság közepette, szobám egyórás lelki csendjében mondok a te költeményeid felett. Költő vagyok és Te is költő vagy, megpróbálok úgy szólani hozzád, úgy tűnődni hangosan a mondanivalódon, úgy lelkesedni és úgy hökkenni meg, olyan ismerősnek látni a verseidet, vagy olyan idegeneknek, aho­gyan mindez kaleidoszkópszerűen, lehet, hogy összefüggéstelenül is, a lel­kem legmélyében visszhangzik s tükröződik. Nem önmagadban nézlek, nem másokhoz hasonlítva keresem a helyedet, csupán önmagamon, az én csonka, hiányos világképemen át — »kormos üveg« ez is — közlöm ve­led nyersen felbukkanó megfigyeléseimet. Szeretném néha szívemre ölelni egy, egyetlenegy versedet, a többit fél­retenni abban a pillanatban, s pusztán abban látni Téged mindenestül, s ahhoz fűzni mindent, amit mondhatok. így vagyok azzal a verseddel, amelynek hihetetlenül egyszerű címe egy nagy kezdőbetű: F. Tudod, mi jut eszembe róla? Az, hogy a mi­t átütnünk, vagy inkább jószerencsénk úgy metszette bele a transzilván »vackorfába« a Te nevedet és költésze­tedet, mint a vers szerint szegény öcséd, a drága Ferike a nagy F.-et. Tu­dod-e, hogy Te vagy az a fiatal erdélyi költő, aki leghalkabban és leg­­észrevétlenebbül nőtt ilyen naggyá? A Helikon korrektúrái, a Szépmíves Céh ezer apró mindennapja mögé bújtál, az irodalom napszámos­ munká­ját végezted, nem emlegettek, Te még kevésbbé emlegetted magadat, egy­­egy halk, vagy erősebb hangú versed pillanatnyi időre megállított és meg­­gondolkoztatott néhány értőt, aztán eltűnt a folyóiratok hasábjaival. A Fátum, a jószerencse, a miénk, tűvel, alig észrevehetőleg karcolta bele ne­vedet a fába. De nőtt a fa és nőtt az írás, és nőttél Te és nőtt a költé­szeted. És íme itt van és számolni kell vele, kikerülhetetlenül, a legelsők között. F: Fátum, vagy Feri? T: Te, de úgy lehet: Transzilvánia, az új magyar transzilván költészet. A várva-várt »utánpótlás.« A jövendő. Ugorjunk, gyere, most egyet, nagyot, hiszen nem kritika s nem is­mertetés, amit én most csinálok. Azt mondják s írják, hogy szociális költő

Next