Erdélyi Helikon, 1937 (10. évfolyam, 1-10. szám)
1937-08-01 / 7. szám
Messze a szülői ház s ahol áll, a faluvég, közeledünk csendesen, de csak van mit menni még. Anyámnak fogy már türelme, lassan megindul elénk, látva lőni, könny fut a szememre jaj, úgy szíven üt e kép! S ha nem is tudnám ki az, megismerném, hogy anyám, ölelni szeretteit néki sohse volt korán, a szivére vonni minket néki mindig késő volt, nem várta meg míg az óra intett, mindig elébe loholt . Ilyen sürgető, ilyen türelmetlen nem lehet csak a végső türelem, az anyai szeretet! Most is, lám csak, azt se tudja kit karoljon át elébb, hol Dalmácskát fonja át kigyúrva, hol engemet, hol menyét. S mit tehet most végül is? unokáját elveszi, szeme csók és gügyögés ízét könnyel keveri — így érkezünk a kapunkhoz és a szobába is így — a rokonság össze- összesúgdos, picit mindnyája irigy. Dehát irigyelhet is teljes joggal mindenik, valóban: jó tudni azt, hogy az embert szeretik!