Erdélyi Helikon, 1937 (10. évfolyam, 1-10. szám)
1937-04-01 / 4. szám
Kovács László: Pázmány Egyik karácsonyi beszédében arról szólva, hogy miként lett emberré Isten az ő fiában, a következő bibliai képet mondja el: »A királyok könyvében olvassuk, hogy egy özvegyasszony fia véletlen meghala, és nem találván a keseredett anya egyéb vigasztalást, Elizeushoz futa, lábaihoz borulva, addig esedezék, addig áztatá könyhullatásival a földet előtte, hogy megesék szőve a prófétának: inasát, Giezit, a halottas házhoz küldé, kezébe adván istápját, mellyel támogatni szokta vala vénségének erőtlenségét, és megparancsolá, hogy azzal illesse és elevenítse a holt testet. De megértvén Elizeus, hogy ezzel meg nem éledett a gyermek, maga mené a halotthoz, úgy egybevonvá és megkicsinyité magát, hogy a holt testre borulván, szemeit szemeihez, kezeit kezeihez, lábait lábaihoz tenné, és így, elsőben megmelegíté, végre megeleveníté a holt gyermeket.« így jött le a bűnében megholt emberi nemzethez is Istennek fia, »magát annyira megüresíté és kicsinyíté, hogy gyermeki testtel egyesülvén, a szoros istállónak kisded jászolába férne.« Így történt meg az a csoda, hogy »aki mindeneket kezében tart és visel, ölben hordoztatik; aki egeket épített, istállóba helyheztetik.« A beszéd művészetének síkján e történet gyöngéd vonásaiban a prerafaelita képek szépségét és naiv báját varázsolja elénk. De e kiragadott sorok csupán dadogva idézhetik annak a nagy embernek szellemét, akinek ápolt, eleven emléke századok óta él egyházában, az általa alapított intézmények homlokán, s akinek szavaiban és írásaiban először ölt fejedelmi köntöst a magyar nyelv. Mi e sorokkal halála háromszázéves fordulóján ennek a Pázmánynak emlékét élesztgetjük. Ma a protestáns magyar lélek is nem a háromszáz év előtti nagy ellenfélt, hanem a magyar szellem meg-nem-ismétlődő szépséges világát látja Pázmány egyéniségében. Nem a vitatkozó Pázmányt hallja, hanem szavainak örök zenéjét. A politikus Pázmány szavaiból is az olyanokat hallja meg ma, amilyeneket a lutheránus Thurzó Györgynek, vagy a kálvinista Rákóczi Györgynek ír: »...hazámnak, nemzetemnek böcsülletit s csendességét szeretem, s Istentől óhajtva kérem...« »Mert akarnám, hogy ezt az kevés magyarságot jobb időre tartanák, és egymást ne fogyatnék...«— Egy gyűlésről számolva be levelében Rákóczi Györgynek, panaszoskodva írja, hogy igen beteges állapotban töltötte azt. »Mindazonáltal a mire érkeztem, igazsággal igyekeztem hazámnak és nemzetemnek szolgálni...« Ezt egész életéről szólva is így írhatta volna. KOVÁCS LÁSZLÓ