Erdélyi Helikon, 1937 (10. évfolyam, 1-10. szám)

1937-04-01 / 4. szám

Kovács László: Pázmány Egyik karácsonyi beszédében arról szólva, hogy miként lett emberré Isten az ő fiában, a következő bibliai képet mondja el: »A királyok könyvében olvassuk, hogy egy özvegyasszony fia véletlen meghala, és nem találván a keseredett anya egyéb vigasztalást, Elizeushoz futa, lábai­hoz borulva, addig esedezék, addig áztatá könyhullatásival a földet előtte, hogy megesék szőve a prófétának: inasát, Giezit, a halottas ház­hoz küldé, kezébe adván istápját, mellyel támogatni szokta vala vénsé­­gének erőtlenségét, és megparancsolá, hogy azzal illesse és elevenítse a holt testet. De megértvén Elizeus, hogy ezzel meg nem éledett a gyermek, maga mené a halotthoz, úgy egybevonvá és megkicsinyité magát, hogy a holt testre borulván, szemeit szemeihez, kezeit kezeihez, lábait lábaihoz tenné, és így, elsőben megmelegíté, végre megeleveníté a holt gyermeket.« így jött le a bűnében megholt emberi nemzethez is Istennek fia, »magát annyira megüresíté és kicsinyíté, hogy gyermeki testtel egyesülvén, a szo­ros istállónak kisded jászolába férne.« Így történt meg az a csoda, hogy »aki mindeneket kezében tart és visel, ölben hordoztatik; aki egeket épí­tett, istállóba helyheztetik.« A beszéd művészetének síkján e történet gyöngéd vonásaiban a prerafaelita képek szépségét és naiv báját vará­zsolja elénk. De e kiragadott sorok csupán dadogva idézhetik annak a nagy em­bernek szellemét, akinek ápolt, eleven emléke századok óta él egyházá­ban, az általa alapított intézmények homlokán, s akinek szavaiban és írásaiban először ölt fejedelmi köntöst a magyar nyelv. Mi e sorokkal halála háromszázéves fordulóján ennek a Pázmánynak emlékét éleszt­getjük. Ma a protestáns magyar lélek is nem a háromszáz év előtti nagy el­lenfélt, hanem a magyar szellem meg-nem-ismétlődő szépséges világát látja Pázmány egyéniségében. Nem a vitatkozó Pázmányt hallja, hanem szavainak örök zenéjét. A politikus Pázmány szavaiból is az olyanokat hallja meg ma, amilyeneket a lutheránus Thurzó Györgynek, vagy a kál­vinista Rákóczi Györgynek ír: »...hazámnak, nemzetemnek böcsülletit s csendességét szeretem, s Istentől óhajtva kérem...« »Mert akarnám, hogy ezt az kevés magyarságot jobb időre tartanák, és egymást ne fo­gyatnék...«— Egy gyűlésről számolva be levelében Rákóczi György­nek, panaszoskodva írja, hogy igen beteges állapotban töltötte azt. »Mind­azonáltal a mire érkeztem, igazsággal igyekeztem hazámnak és nemze­temnek szolgálni...« Ezt egész életéről szólva is így írhatta volna. KOVÁCS LÁSZLÓ

Next