Erdélyi Helikon, 1937 (10. évfolyam, 1-10. szám)

1937-04-01 / 4. szám

Könyvek és írók­ ban értekező hang bontja ki a novellában is a tételt, a tudós hang tárgyilagos­ságának nyugalma ömlik rajta el. Ez az esszészerűség a tudományos konklúzió biztonságával és kérlelhetetlenségével visz ahhoz a végső momentumhoz, amely felé az író történetével titokban törekedett. Erre a kérlelhetetlenségre és végzet­szerűségre éppen az olyan »kényes« történeteknek van szüksége, amilyenekkel a Thomas Mann novelláiban találkozunk. E legújabb novellája, a »Walsung vér« is például objektív kérlelhetetl­enséggel, szinte azt mondhatni matematikai végzetszerűséggel egy lappangó testvér-szerelem bűnös valóra­ ébredését mondja el. De ilyen kényes ügy a »Halál Velencében« vagy a »Rendetlenség és kora bá­nat« témája is. És különös ferde eset talán mindenik. Lelki vagy környezet-vonatkozások, finom érdekszálak, indulatok és szen­vedélyek miniatűr dzsungeljébe vezet be mindenik, s csupán valami lappangó izgalom, bujkáló félelem remegtet a novella végén elénk bukó tragédia vagy rendkívüli eset előtt. Arról, hogy e novellákban végül is mi fog történni, előre nem kombinálhatunk. Nem jellemek végzete fordul bennük erre vagy arra, ha­nem valami rejtőzködő indulat vagy megbújt szenvedély bukkan a felszínre »váratlanul.« A természet, mint szereplő, majdnem annyira ki van rekesztve e világból, mint Dosztojevszkijnél. De a nagy különbség e két világ között az, hogy a Dosztojevszkij démonai szabadon élnek és fegyelem nélkül bomlanak ki egy irreális világban, a Thomas Mann világának démonai nyugati polgári fegyelem alatt élnek, mindennapi közönséges emberi realitás nyugalma alól emelik elénk az arcukat váratlanul. Valami exakt és természettudományos van ebben. Míg Dosztojevszkij csupa exaltáció. Az az érzésünk e költészet világáról, hogy valami réginek és múlónak egyik utolsó kivirágzása. A realizmus fényes művészi búcsúja. Ott bujkál, mint orvos, a lélek ráncaiban, kórbonctani képeket ad, beteg eseteket rajzol. Nem a kaptalan magasságok felé vihető lelkeket, hanem a lejtőkön hirtelen lehullókat szereti. .. Mégis valami nagy állomáson áll, a lelki és szellemi váltók szövevé­nyében, ahova egy elmúló költészet gazdag világából érkezett. Utóvégre a döntő itt mégis az, hogy páratlan nagy művész. KOVÁCS LÁSZLÓ BENAMY SÁNDOR: SZERELEM ALBÉRLETBEN — Regény. Bpest, Epocha kiadása. — ■»Sikerszagot érzek«. — mondja a könyv borítólapján ajánlásul az illuszt­ris budapesti kritikus. »Gondolkodó és művész« — állapítja meg a szerző­ről, a világhírű francia író, ugyancsak a borítólapon. Szívesen elfogadjuk a kiváló véleményezők megállapításának fémjelzését, de annak emberi és művé­szi aranyfedezetét magától a műtől várjuk. Maga az író is nyilatkozik a címlap belső oldalán s ezt mondja: »Nehéz helyzetben vagyok, ki kell fe­jeznem magam.« Nos, e könyv ismertetője sincs köny­­nyű helyzetben. Súlyos önmegtagadást kelll gyakorolnia, amikor fejezetről fe­jezetre mindjobban elmélyülve, keres­géli azt a megnevezhetetlent, amely a világhírű francia író megállapítását igazolja. És oldalról oldalra fokozódó 313

Next