Erdélyi Helikon, 1937 (10. évfolyam, 1-10. szám)
1937-05-01 / 5. szám
Kovács László: Juhász Gyula zenévé finomuljon el. Az ilyen versbe a szavak zenei értékükért kerülnek s a jelentés is, amit hordoznak, arra jó, hogy az olvasó lelkében olyan hangulatokat és képeket ébresszenek, amelyek zenévé lelkesítik és párásan magasba lendítik az egész versépítményt. Az ilyen vers látszólag csupa egyszerűség, csak az összhatás tünde légiessége mutatja, hogy rendkívüli teremtmény. Olyan mint a szövegtelen dal, amely a sírást ritmusba és melódiába zárta. Szépséges tiszta álmokkal, formák bűbájával, a múlt szellemképekké finomult és regénnyé dermedt világával indult el benne az élet. Egyrészt ez a világ az, amely formát keresett verseiben. De ez a világ kergette aztán a melanchóliába is, a megnevezhetetlen fájdalom honába, hogy lelke örökre a bánat édességei közé zárkózzék. Bánata olyan társa lett, mint a hűséges örök kedves, vele jár a tájak varázslatában, együtt nézik a világot, szerelmesen átölelik egymást, s az örök csendről álmodoznak... Az életharc csak szelíd rezignáció visszhangja. A kenyér és a szerelem, az élet e két nagy tüzelője, nem meleg parazsait szórja erre az életre, csupán távoli fényét. Ennek is néha csak visszfényét mások arcán és mások életén. A magyar paraszt ebben a világban nem lefojtott erő, izmos és fenyegető vitalitás, hanem a fáradtságtól csendes és bánatos arcú ember, a méla tájon átvonuló barna sziluett... A szerelem pedig gyöngédségtől elragadtatott, ködben égő távoli fény, amely a színpad játékos álomvilágában bukkant fel, s nőtt és lelkesülten finomult, minél távolibb emlékké lett. Donquixettei romantikája van ennek a szerelemnek, a földhöz és valósághoz csak egy név köti, amelyet valaki igazán viselt, de csak az ábrándkép méltó a hőshöz... Ez a finom és tiszta élet, elragadtatásaiban páraként magasba szálló, örök bánatával édesbúsan eljátszogató nagy lélek hagyta itt önként a világot, amely soha nem volt az övé. Európát, a szellemcsúcsain megvalósult és finomra érett Európát hordozta és őrizte a magyar vidéken, s az örök bánatot hangfogósan lehelő szavai között igazán mondhatta magáról: »Egy nagy magányos élet tiszta gőgjét, Mint koronát, úgy hordja homlokom, Tekintetem a végső ormokon.« KOVÁCS LÁSZLÓ