Erdélyi Helikon, 1938 (11. évfolyam, 1-10. szám)
1938-04-01 / 4. szám
nyek a szűk, képmutatássá merevült polgári világ törvényei, amelyek fölött egy nagyobb, örökebb és igazabb törvénykönyv nyílik ki a szabadabb, forradalmibb lélek számára. A darabból az a tétel jön ki: senki se az, akinek látszik. Jön valami nagy esemény, elhatározó pillanat, s a lélek igazi jelleme mutatkozik meg. A pap, aki a harcok között az evangélium békességével járt, fegyvert ragad és háborút vezet; a csirkefogóból, az »ördög cimborájából« pedig kiugrik a prédikátor, az isteni igazsággal hadakozó és önfeláldozó lélek. Az a ragyogó és gyilkos dialektika, amely különösen a későbbi Shawnak igazi eleme, e darab harmadik felvonásában jelentkezik, a hadbírósági tárgyaláson. A melodramatikus, betyárromantikus fordulatok után úgy ér e felvonáshoz a darab, mintha a szellem végre idegen tájak után saját, legigazibb otthonába érkezne. Aki e felvonásban a játékot vezeti, az már a nagy G. B. S. Itt már sokrétű hazugságaink között szárnyal, korbácsa rakétaszerűen villog, és csap le fejünk felett. Művész és gondolkozó számára ma külön élmény és ritka oázis a gondolat szabad játékának az a korlátlan és éles világa, amely G. B. Shaw műveiből kiárad. Az a magasabbrendű szabadszájúság, amely elkerüli a megadott irányvonalakat, a bevett tételeket visszájára fordítja, s a közhelyeken átvilágít. Mintha más világból érkezne s a szeme tiszta volna a mi akart vagy akaratlan tévedéseinktől. De ez a más világ is a mi világunk, az a világ ez, amelyre méltatlanul vagyunk büszkék: a szabad gondolat. Ennek a szabad gondolatnak a korbácsát örömmel el kell tűrnünk, mert tiszta lelkű és tiszta fejű ember kezében villog. De angolnak is kell lenni ahoz, hogy valaki ilyen bátor kritikával fordulhasson nemzete és társadalma felé. Az az angol lélek, amelynek annyi gyöngeségét gúnyolja ki Shaw, nagyon erős és egészséges lehet, mert kifejleszti és elbírja az ilyen szellemeket. Végül fejezzük ki azt az örömünket, hogyha ritkán is, de néha alkalmunk van hallani Shawt a mi magyar színházunkban is. És gondos, jó előadásban, amelyből a címszerepet játszó Kovács György alakítása emelkedett ki. Háry János Nem tudni meg lesz-e a »Háry János«-nak az a nagy sikere, amely megfelelne annak a készületnek, amelyet ráfordított, és annak a várakozásnak, amelyet hozzáfűzött a színház. Az, ami e darabban gáncstalan örömet jelenthetett mindenkinek, az a Kodály Zoltán zenéje. A zeneművésznek az a — mondhatni — hősi tette, hogy a mélyebb, igazibb rétegből felhozott népi zenét viszi versenyre e daljátékban a sok, »népszerű« fülbemászó műnépi zenével, amely oly könnyen jutott már sokszor sikerhez a magyar, főként a városi polgári közönség előtt. Első pillanatra talán még annak számára is különösnek és meglepőnek hangzik e zene, aki alig lépett ki annak a mélyebb népi lelkiségnek hatása alól, amely e dallam- és formakincset teremtette. Talán az szükséges hozzá, hogy megjárja a legmagasabb zenei teremtések útját és így nyitott füllel térhessen vissza ez ősi, naiv dalkincs »raffinált« szépségeihez. S talán még inkább szükséges e kultúra azoknak a modern zenei formáknak megértéséhez, amelyekbe ez ősi dallam- és formakincset Kodály bekeretezi. De lehet, hogy nem is a hallgató számára nagyobb feladat e zene teljes befogadása, mint inkább az előadó számára, aki a más zenei formákhoz szokott közönség elé viszi. Aki hallott azok közül az eredeti felvételek közül legalább néhányat, amelyeket a gyáj- 26 Művészeti szemle