Erdélyi Helikon, 1938 (11. évfolyam, 1-10. szám)
1938-04-01 / 4. szám
Művészeti Szemle tök lemezre felvettek, az legalábbis kételkedik abban, hogy valaha műénekes olyan tökéletes előadásban közönség elé vihesse e dalokat, ahogyan ezek egy-egy népi énekes száján elhangzottak. Az a szétfejthetetlen egység, amellyel együtt van e dalokban szöveg és dallam, ahogy egymással játszik, vagy egymáshoz simul a változatokban, ez alig megközelíthető ideál a műénekes-előadó számára. — Mondhatni: ez olyan tökéletesség a maga nemében, amely mégegyszer nem ismételhető meg. Talán egy külön szenvedély, vagy specializálódás közelítheti csak meg. Kodály e dallamkincsnek »Háry János«-ban nem »a nehezét« használja fel, de színházunk énekesei így is nem könnyű feladatot kaptak, amelyet a maguk módján legjobb képességeikkel igyekeztek megoldani. E legnehezebb feladat mellett, melyet énekeseink kaptak, a darab színpadra hozásának többi feladata könynyebb és megoldhatóbb volt. Elsősorban Vásárhelyi Z. Emil szép és ötletes díszletmegoldásait kell felemlíteni, amelyek mind a három felvonáson át komoly és jelentős tényezői voltak az előadásnak. Az a hősi munka pedig, amit az ez alkalomra kibővített zenekarral és színpadi kórussal Stefanidesz József végzett a karmesteri székben, minden dicséretet megérdemel. A darab pár színes tömegjelenetén kívül, sajnos, maga a szövegköny nem sok lehetőséget ad az olyan önkéntelen és biztos hatásra, amely a közönség jó értelmű gyermeklelkét közvetlen erővel ragadja meg. Itt a nézőnek folyton arra a figyelmeztetésre kell gondolnia, hogy ami a színpadon történik, nem igaz, ezt csak valaki hazudja, tehát nehogy valóságnak vegye, nehogy elmerüljön benne szívével és kedélyével. Ha legalább tiszta meseként kapta volna keret nélkül! így igazában maga a darab küzd és figyelmeztet arra, amire pedig minden színpadi játék törekszik, hogy naivul el ne feledkezzünk benne. A színpadon folyó játék nem határozhatja el magát, hogy belemenjen-e igazán és egészen a mesébe, vagy groteszk elemeivel a hazugságot hangsúlyozza ki, így önkénytelen bizonytalanságot teremt a játékban. Egy-egy pillanatra kedvesen elindul a mesébe, de azután elérkezik olyan mozzanatokhoz, amelyek nem arra a hősre mutatnak, aki a »mesében« ágál, hanem arra a másikra, aki a korcsmában hazudozik. Elmondva e hazugságok ellenállhatatlanul hatnak, de »valósággá« varázsolni őket a színpadon nem lehet. Legfeljebb keret nélkül lehetne, mint tiszta mesét. Pedig a Kodály-zene megérdemelne végre egy hozzáillő, jó szövegkönyvet. Az ilyen darab sikeréhez sok olyan külső, lelki tényező is hozzájárul, amely külön is értékessé teszi számunkra színházunk ilyen jelentős próbálkozásait. R. Nagy András CSENGERY ISTVÁN KIÁLLÍTÁSA Csengery István kiállítása a Vármegyeház üvegtermében sajátos érdekességében is sok, képzőművészeti szempontból is értékes látnivalóval szolgált. A bíráló könnyen hajlandó kisebbfokú előítéletet érezni a festő iránt, aki a lehető legkizárólagosabban, csak és csupán lovat fest. Tussal, ceruzával, temperával, akvarellel és olajjal, ügetve, vágtatva, állva és ágaskodva lovak és ismét lovak. Egészen ritkán tájkép is kerül a lovak hátteréül. És ez a tájkép nem is rossz. Biztos kezű és szemű festő munkája. Aki festette, más szóval, nem azért nem fest egyebet, mert csak lovat tud festeni, hanem mert igen szereti a lovat. (Nem is egyedülálló jelenség; az angol és holland állatfestő kultúráról nem is beszélve, nálunk Pállik Béla )