Erdélyi Helikon, 1938 (11. évfolyam, 1-10. szám)

1938-04-01 / 4. szám

Művészeti Szemle tök lemezre felvettek, az legalábbis kételkedik abban, hogy valaha műéne­kes olyan tökéletes előadásban közön­ség elé vihesse e dalokat, ahogyan ezek egy-egy népi énekes száján el­hangzottak. Az a szétfejthetetlen egy­ség, amellyel együtt van e dalokban szöveg és dallam, ahogy egymással játszik, vagy egymáshoz simul a vál­tozatokban, ez alig megközelíthető ideál a műénekes-előadó számára. — Mondhatni: ez olyan tökéletesség a maga nemében, amely mégegyszer nem ismételhető meg. Talán egy külön szenvedély, vagy specializálódás kö­zelítheti csak meg. Kodály e dallam­­kincsnek »Háry János«-ban nem »a nehezét« használja fel, de színházunk énekesei így is nem könnyű feladatot kaptak, amelyet a maguk módján leg­jobb képességeikkel igyekeztek meg­oldani. E legnehezebb feladat mellett, me­lyet énekeseink kaptak, a darab szín­­padra hozásának többi feladata köny­­nyebb és megoldhatóbb volt. Elsősor­ban Vásárhelyi Z. Emil szép és ötle­tes díszletmegoldásait kell felemlíteni, amelyek mind a három felvonáson át komoly és jelentős tényezői voltak az előadásnak. Az a hősi munka pedig, amit az ez alkalomra kibővített zene­karral és színpadi kórussal Stefanidesz József végzett a karmesteri székben, minden dicséretet megérdemel. A da­rab pár színes tömegjelenetén kívül, sajnos, maga a szövegköny nem sok lehetőséget ad az olyan önkéntelen és biztos hatásra, amely a közönség jó értelmű gyermeklelkét közvetlen erő­vel ragadja meg. Itt a nézőnek foly­ton arra a figyelmeztetésre kell gon­dolnia, hogy ami a színpadon törté­nik, nem igaz, ezt csak valaki hazud­­ja, tehát nehogy valóságnak vegye, nehogy elmerüljön benne szívével és kedélyével. Ha legalább tiszta mese­ként kapta volna keret nélkül! így igazában maga a darab küzd és fi­gyelmeztet arra, amire pedig minden színpadi játék törekszik, hogy naivul el ne feledkezzünk benne. A színpa­don folyó játék nem határozhatja el magát, hogy belemenjen-e igazán és egészen a mesébe, vagy groteszk ele­meivel a hazugságot hangsúlyozza ki, így önkénytelen bizonytalanságot te­remt a játékban. Egy-egy pillanatra kedvesen elindul a mesébe, de azután elérkezik olyan mozzanatokhoz, ame­lyek nem arra a hősre mutatnak, aki a »mesében« ágál, hanem arra a má­sikra, aki a korcsmában hazudozik. Elmondva e hazugságok ellenállhatat­lanul hatnak, de »valósággá« vará­zsolni őket a színpadon nem lehet. Legfeljebb keret nélkül lehetne, mint tiszta mesét.­­ Pedig a Kodály-zene megérdemelne végre egy hozzáillő, jó szövegkönyvet. Az ilyen darab sikeréhez sok olyan külső, lelki tényező is hozzájárul, amely külön is értékessé teszi szá­munkra színházunk ilyen jelentős próbálkozásait. R. Nagy András CSENGERY ISTVÁN KIÁLLÍTÁSA Csengery István kiállítása a Vár­megyeház üvegtermében sajátos érde­kességében is sok, képzőművészeti szempontból is értékes látnivalóval szolgált. A bíráló könnyen hajlandó kisebbfokú előítéletet érezni a festő iránt, aki a lehető legkizárólagosab­­ban, csak és csupán lovat fest. Tussal, ceruzával, temperával, akvarellel és olajjal, ügetve, vágtatva, állva és ágaskodva lovak és ismét lovak. Egé­szen ritkán tájkép is kerül a lovak hátteréül. És ez a tájkép nem is rossz. Biztos kezű és szemű festő munkája. Aki festette, más szóval, nem azért nem fest egyebet, mert csak lovat tud festeni, hanem mert igen szereti a lo­vat. (Nem is egyedülálló jelenség; az angol és holland állatfestő kultúráról nem is beszélve, nálunk Pállik Béla )

Next