Erdélyi Helikon, 1939 (12. évfolyam, 1-10. szám)

1939-10-01 / 8. szám

.NYELVÜNK SZÉPSÉGÉRŐL (Az író e tanulmányt az EME idei vándorgyűlésén olvasta fel.) A nyelv, mint az élet minden tünete, mozgás, működés, bonyolult funk­ció. Ortutay Gyula véleménye a folklore-ról és a népélet örökmoz­gásáról leginkább a nyelv változásával igazolható. S valamint a csillagok, Pázmány roppant »állatai«, keringő futásukban zenével, har­móniában érintkeznek egymással, úgy az ember is, földi pályafutásában, a nyelv zenéjét termeli ki. Nincsen a magasratörő istenhívőnek gondo­sabb őrangyala, elevenebb fegyverhordozója a nyelvnél, amely mint lelki munkaeredmény nemcsak az egyént, hanem Kármán József szerint a nem­zetet is »csinosítja«. Megtartó hatalmában lakik a támadó erő is, erkölcs és műveltség általa erjed és terjed, vagy romlásával együtt pusztul. A nyelv nagy művészei, költők és írók terelik össze és hozzák érzésben egy szintre a nemzet egész társadalmát és a nép legszélesebb rétegeit. A haladásnak és a megszerzett kultúrában való elmélyülésnek egyformán eszköze, szen­vedésnek és örömnek közös hanglétrája, a természet bölcseségének kifeje­zője és bírálója egyszerre, s egykor talán Prométheusz sugalmazó cinkosa is az égi tűz leorzásában. Fölbujtó viharmag a nyelv a forradalomra és a szabadság üdítő szellője, ima vagy káromkodás, üdvösség vagy kárho­zat szenvedélyes változata, — mindez pedig a léleknek alig negyven hangjelen. Milyen bábeli kombinálás és permutálás! Az ember nem tud olyan vad és bolond hangcsoportot kiejteni, hogy valamilyen nyelven ne jelentsen valamit! Elnézni is izgató, amint a gyermek erőlködik, hogy elsajátítsa édesanyja nyelvét: utánzással, analógiával, logikával, tanulás­sal, testi fáradsággal és az agyvelő gondolatpályáinak gyötrelmes meg­építésével. Balassa József népszerű könyve »A nyelvek életé«-ről világo­san fejtegeti, hogyan hódít és hódol a gyermeklélek a nyelv területén. S a felnőtt sem szabadul egykönnyen ettől a fölemelő spirituális fáradságtól, sőt mind tökéletesebben akarja magát kifejezni, hogy külön és különbül állhasson meg a közösség világában. Ebben a maga kifejezésében, mint a kissé hasonló értelmű német »sich behaupten«-ben, benne van a »fej«, a »Haupt« szó, mert a fejnek legfenségesebb erőfeszítése a nyelv. Tizenöt millió ember végzi például ezt a különös munkát magyarul, de milyen kevesen tudnak ezek közül az erőfeszítésről, amelynek ésszel alig indokolható, csak magyarázható kísérő­jelensége, majdnem célja: a szépség! Magyarul beszélnek ezek a milliók, ragaszkodnak anyanyelvük­höz, ha kell, meg is halnak érte s önkénytelenül igyekeznek szépen szólni; ám a legtöbben nem is sejtik, hogy mikor és miért beszélnek egyszer szé­pen, máskor meg kevésbbé szépen, vagy csúnyán. Miért szép a magyar nyelv és minek alapján hisszük egy-egy tulajdonságát kedvesebbnek, kí­vánatosabbnak más nyelveknél, d­e kérdésről kockáztatnék meg néhány szubjektív és igénytelen megjegyzést ezen a tiszteletreméltó helyen. Nem

Next