Erdélyi Helikon, 1939 (12. évfolyam, 1-10. szám)
1939-05-01 / 5. szám
Művészeti Szemle fordul néha érdeklődése a »primitív« művészetek, messzeeső ember-világok művészi alkotásai, vagy különleges művész-egyéniségek titkai felé. Miért más a perspektíva-látása a gyermeknek, vagy »primitív« embernek, s miért más olyan nagymultú, raffinált képzőművészetnek, amilyen a kínai vagy a japán művészet?... Melyik perspektíva-látásnak van »igaza«? A nyugtalan művész-lélek itt már a különböző filozófiák, világlátások, a legkülönbözőbb beállítottságok, a titkok titkai közé került. Ilyen világból lép ki a vászna elé, ahol a közvetlen művészi feladathoz, amelyet éppen meg kell valósítania... így kerül néha legyezőszerűen széthajló és táguló háttér portréira. »Gyermekes« elrajzolások, dűlt tornyok, belénk idegzett perspektíva-kívánalmaknak ellentmondó vonalak. Nem a »vadzseni« szeszélyes tévedezése, vagy a primitív »őserő« zseniális kihagyása folytán, hanem tudatosan. Viszont ez a tudatosság nagy fegyelmező erő is. Új formakereső, vagy — mondjuk — formabontó törekvéseiben egészséges mértéktartás van. Inkább csak ott és olyankor érvényesülnek e »szabálytalanságok«, ahol a téma és mondanivaló engedékeny, ahol ki lehet próbálni őket. Tanult művésznél nem is lehet ez másként. Együtt látva képeit ezért érezünk rajtuk összbenyomásként valamilyen fajta neo-klasszikus útkeresést. Egy-egy portréján minden maisága mellett is pld. Leonardo-hatású háttér húzódik az arc mögé. Kísérletezései rendesen csupán az első pillanatban keltenek ellenmondást, hamar meg lehet barátkozni valóik. A fogékony, a művésszel szemben odaadó lélek könnyen beletalálja magát a művész gondolkozásába. Természetes viszont, hogy a naiv gáncsoskodó örökké kérdezheti, anélkül, hogy megnyugtató vagy kielégítő feleletet találna arra: miért van megdűlve a torony, vagy miért bomlik meg valahol a jól megszokott, nyugalmas perspektíva. Dehát a művészet sohse volt »ésszerű«, a szónak mindennapi értelmében. A művész színekkel, vonalakkal és formákkal játszik. Játszik azért, hogy mélyebb és gazdagabb területekre jusson a látszatnál. Ez az értelme. S mivel a világról sohse hangzik el az utolsó művészi szó, az igazi művész mindig »új szabálytalanságokkal« kísérletezik, új törvények után kutat, hogy a magáét mondhassa el a világról. Vásárhelyi Z. Emil a nagy művészek nyugtalan tanítványa. Klaszszikus hajlamú művész, de a klasszikus nála kitágul olyan »rendetlenségek« felé, amelyek sokkal ősibbek a mi európai klasszicizmusunknál. Egyéniségében a gyermek friss bontó kedve s a kultúrált művész mértékes fegyelme párosul. Kiállítása a fejlődő erdélyi magyar képzőművészet jelentős eseménye volt. KOVÁCS LÁSZLÓ 35 7