Erdélyi Helikon, 1940 (13. évfolyam, 1-10. szám)
1940-03-01 / 3. szám
Kemény János: Kelemen vita plántálódik. A báli éjszakák a társadalom szó helyébe a »társaság«-ot idézték fel benne és mindazokat az édes, kellemes dolgokat, amik ebből a szóból következnek. Amikor az autók érkezése megszűnt, s a nagyszállóból kiszűrődő táncmuzsika jelezte csupán a báli éjszaka gyönyörűségeit, akkor volt csak igazán boldog Kelemen, a csavargó. Felültette a kiszűrődő zenehullámok hátára képzeletét és szabadon nyargalt abban a világban, amit olyan nagyon-nagyon szeretett, s amitől hitte, nem azért kellett elszakadnia, mert már szegény apjával és nagyapjával is a pálinka végzett, hanem ki kellett szakadnia belőle, amikor az kezdett átalakulni, hogy annak romlatlan képét megőrizhesse magában csorbítatlanul. Csodálatosak voltak ezek a magányos báli éjszakák, rongyosan, fázósan a sötét kapualjban. Senki beléjük nem mocskolhatott, hamis hangok belé nem sikíthattak és a melléhez szorított ásványvizes palackból a pálinkagőzök pezsgővé magasztosulva gombolyoghattak föl duzzadt, lila ajkai közé. Sokszor hajnalig álldogált, topogott, dörzsölte kezeit a kapu árnyékában s volt úgyis, hogy valaki pityókás régi ismerős a hajnalokban felismerte, beinvitálta rejtett butikba egy-két pohár pálinkára. Eltrécseltek régi bálokról, s hogy mi újság ott fönt, a Galamb utca 87. alatt. Ilyenkor néha dúdolgatott is, vagy elsírta magát. Kelemen a csavargó reszelte a könnyeit. Vallotta mindig, hogy a legnagyobb urak az angolok. Ők sohasem sírnak. Jó volna eltanulni, hogyan kell ökölbe szoruló marokba belefojtani a lélek gyötrődéseit. Szerelmi kalandjai is voltak Kelemennek, amolyan gáláns kalandok. Futó ügyek. Egyszer hetekig hordta magában egy gimnazista lány mosolyát, máskor nap-nap után lesett egy ablakot, ahonnan törékeny vonalú kezek ráztak a fejére hatalmas törlőrongyot. Az utcalányról, ki dagadt sebes lábait mosdótárban egyszer megáztatta, elfeledkezni többé nem tudott. És rettentő büszke volt arra, hogy egy napon a nőcsábász Tihamérnak megmondta a véleményét. Tökrészeg volt akkor ő is, Tihamér is. Kelemen a csavargó szeretett misére járni. Nagy, ragyogó templomokba, kicsit késve érkezni, amikor égi pompáját az orgonbugás ráönti a hívők seregére, s asszonyok, férfiak, gyermekek térdreborulnak Isten tenyerének súlya alatt. A mise végét jó ideje nem várta meg. Egyszer egy idegen úr, a kiömlő sokaságból ércpénzt csúsztatott a markába. Azóta sohasem várta be a mise végét, de ha akadt a zsebében egy-két fej, odavetette valamelyik templomi koldusnak. Az úr mindenütt úr. A pokolban is.