Erdélyi Helikon, 1940 (13. évfolyam, 1-10. szám)
1940-08-01 / 7. szám
Könyvek és írók BÚVÓPATAK Szemlér Ferenc u) versei. (Bibliotéka-kiadás.) Mint Brassó, zárt és magába mélyedt a költője. Viaskodik a hegyek ketrecével, az ófalak barátságtalanságával. Hidegzöld fény ül a városon, — írtam ott a katlanban — s benne a vers elkínzottan keresi a meleget, megdidereg a ritmusverő ujj, amely hajdan a »Római elégiák«-ban Goethe kedvesének hátán megtüzesedett. Szemlét fázik: előtte havas, erdős-bozontos a sziklaoldal, a meredek, gyönyörű, szigorú tájon kedélye ki van szolgáltatva a gyöngédtelen természetnek, amellyel éppen úgy perben áll, mint önmagával. Képzelete nem úgy kalandos, mint a hegylakóé, ez a költő önmagának a legküzdelmesebb kaland, nem is szófukar, sem érdes szavú, hanem ápolt városi, akinek őszinte, egyszerű beszéde dísztelenségében akár a gyásszal is rokon. A nagy hegy csak messziről fenség, tövében elveszi a távlatot, csupa nedves moha, fáradság és szomorúság, amelyből fölemelkedve megfekszi a szívet ember és csúcs irdatlan aránytalansága. Mint Reményik, úgy Szemlét is a kisebbségi de profundis-líra hangján kezdte, a vak mélyben edzette kiáltása élét és kifejező erejét. De ami Reményiknél méltóság a fájdalomban. Szemlélés ideges öntépés, fájó tétovázás a kishitűség és zord lemondás közt, gyakran sirám a kietlenben s nem egyszer önmagából kikelő átkozódás. Költészetében ezért nem a szépség a hangsúlyos, hanem a jellemző. Úgyhogy örömtelen a legtöbb verse, hangulata sohasem éldelgő, vagy játékos: egész férfiúnak fáj itt az élet, mely tökéletes versidomba igen, de boldogságba nem kerekedik. Szemlél, mint annyi kortársa, félelemből lázadó természet. A boldogságot, rothadatlanságot és üdeséget nem érezteti, férget lát az egészség rostjaiban is, környezetének óriás életében a halál nyirkos kényszerképzetével bajlódik, mint az Alföldön Jékely és Radnóti a magyarországi fiatalok közül. Nem törődik ugyan bele az elmúlásba, keservének belső fölszabadulás a célja, ezért lendül meg ereje s ragyog meg olykor sápadt feketén a világ megvetése: »Ó, hogy utállak, lengő erdő, amint magadat kelleted s bámulnak vörösszájú szedrek, legyeznek ringyó fellegek«. Aki a természet ártatlan ízeibe ilyen shakespeari epét kever, sötét völgyben szokott az énekhez és férfias kiábrándultságban hordozza terheit. Meg kell azonban adni, keményen tartja magát, fiatal lelke nem nyög meg minden költőszót, mint a megöregedett száj. Csak borúlátó és elégületlen, a szenvedéssel szemben csupán művészi fölényre képes, míg alulról nézi az »életfa terebélyét«, mint Ady. Csakhogy ez korszakot alkotott egyéni mindenhatóságának elhitetésével, ellenben Szemlér tudatosan kollektívnek indult, talán mert egyéni zokszava ritkán nőtt odáig, hogy egész népe a magáét hallja benne. Előbbi könyvében, a kisebbségivé zsugorodás regényében (Más csillagon), valamint »Ember és táj« című verskötetében az emberi és nemzeti közösség jegyei állottak előtérben. Volt valami biztató, rendbeállító még a lamentosojában is. Mostani versei, szinte valamennyi, a költő-egyéniség magános föltárulkozásai: seb nyílik meg így, melegen és vérehullatóan. A strófák hajszálpontos lemérései egy érzékeny, sorsától sértett lélek gyötrelmes, vagy elégikus perceinek. Nem ritkán a neurotikus értelem önkínzásai, de mindig egy az átlagnál jóval gazdagabb intellektus összeértései a test és e világ bajaival: az ő teste ez a világ! Milyen kísérteties és nehezen felejthető haldokló apjával való együttszenvedésé! Lehet, ez fizikai hatás az olvasóra, de a figyelmes versértő egye- 491