Erdélyi Helikon, 1940 (13. évfolyam, 1-10. szám)
1940-10-01 / 8. szám
Kós Károly: Ezerkilencszáztizenkilenc Az asszony lassan kihúzza kezét az ember keze alól. Szeme megsötétül. — ...A nemzetőrségtől bevették a fegyvereket. Az asszony a tűzbe bámul. — Az utolsó vonattal sokan mentek ki. Szentkirályiék, Mártonfiék, Kis Károly... Az utolsó vonattal, Anna... Áll már az asszony. — A falukat katonák járják. Mindenfelé szól a zene: táncolnak. Nem hallott harangszót máma? — Csak a románoké szólott... — Az, az. Azoké az ünnep... az övéké... Furcsán rekedtes az asszony hangja, amikor nagysokára megszólal: — És velünk mi lesz? Gál Jankó a kezével a háta mögé mutat — napnyugat van arrafelé, — és mintha nem is a kérdésre felelne, mondja: — Arrafelé lezárták a sorompót... Hogy az asszony értelmetlenül bámul rá, bólint a fejével: — Mondom, Anna, az az út be van zárva... Áll már az asszony és nézi az urát. Aztán szó nélkül fordul: — Megyek! Lefekszem... Szaporán vetkőzött. Megmosdott. A tűzre fát vetett, majd a kiságyhoz ment és a gyermek takaróját megigazította. Aztán befeküdt ágyába és elfújta a mécsest. A szobában csend, csak a tűz ropog halkan és a gyerek lélekzik. Az asszony belebámul a szoba éccakájába, hová a firhanghasadékon keresztül élesen vág be a holdvilágos téli éccaka hideg fényessége. Az óra kegyetlen-egyformán ketyeg és az asszony nem álmos. Az ura sem jani! Várjon mit csinálhat? Gyufát gyújt, s az órára pillant: éjfél. Amikor megérkezett, tíz óra lehetett, az útja Hunyadtól jó másfélóra a hegyeken keresztül... Kissebesen is járt. A hideg legalább tizenöt fok a zérus alatt... És az az ember meg sem nyughatik... Felugrik az ágyból. Lábára papucsot húz, vállára bundát vet. Az ablakról elhúzza a firhangot és kibámul a fehér éccakába. ...Az a hegy ott a Dealu Calului, balkéz felől a Tálharu vége suvad meredeken a patakba. A kapun túl a domboldal szelíd lankája ereszkedik lefelé, messze-messze, odáig, ahol a két hegy között a patak erdős torka kezdődik. Falu csak azon túl van, ott, ahová a szem innen nem lát már. És hátul is, a kút megött is hegy, fenyegető, szinte a portára boruló tarfejű hegy: a Tálharu. És ez a hegyek közé zárt világ itt, melyet most kemény, fagyos hó borít csillogva, sziporkázva a hold világában, ez a kemény, kietlen, nagyságosan hallgató, szomorúan elhagyott világ, ez a Pojána. Eszébe jut, ami öt esztendő előtt volt. A vidám, ragyogó, nyüzsgő város. Ahol emberek voltak, élet volt; igazi, élő élet. Ahol ifjú volt az ő S27