Erdélyi Helikon, 1940 (13. évfolyam, 1-10. szám)
1940-11-01 / 9-10. szám
Kemény János: így léptünk át a szabadságba san tisztelték a magántulajdon szentségét. Az adóvégrehajtók a döntés hírének vétele után hamarosan eltűntek a faluból s velük a csendőraltisztek közül az, aki szívesen és buzgón magyarázta félre s alkalmazta egyéni felfogása szerint a paragrafusokat. A csendőrjárás-parancsnok viszont néhány emberével helyén maradt s későbbi időpontban, szabályosan adta át a szolgálatot a nemzetőrség parancsnokának. Távozáskor még szolgálati bizonyítványt is kapott tőlünk s barátságos búcsúszavakat, szabályos őrségváltással vettük át a hatalmat. Ilyen körülmények között méltán remélhettük, hogy semmi sem fogja megzavarni a falu ünnepi, várakozó hangulatát. Sajnos, azonban a végzet úgy akarta, hogy a mi falunk is, amely huszonkét esztendőn át békés fegyverekkel küzdött emberi és magyar nemzeti jogaiért, meghozza a maga véráldozatát a magyarságért. A bukovinai menekült ezred már elvonult a faluból s a rendre már csak a nemzetőrség ügyelt fel, amikor egyik hajnalon egy elkésett román gépkocsiosztag közeledett Szászrégen felől. Az úton valahol egy régens fiatalembert elfogtak s kényszerítették, hogy velük menjen s arra, hogy amikor beérkeztek a falunkba, ezt kiáltsa: — Éljenek a magyarok! A hajnali derengésben a vécsi nemzetőrök csak azt látták, hogy rohamsisakos katonák ülnek a gépkocsikon s az éljenzésre azt hitték, hogy valóban megjöttek a miénkek. — Éljenek a magyarok! Éljenek a magyarok! — csendült fel a kiáltás s magasba lendültek a kalapok. De a lelkes magyar szavakra csattanó lövések feleltek s egy szép, öreg magyar paraszt holtan rogyott össze. Aztán végigrohantak a gépkocsik a falun, házakra, kerítésekre, emberekre, mindenre össze-vissza lődöztek a katonák, s miután kitombolták magukat, más falvak irányába robogtak el, hogy ott folytassák a veszett lődözést. A halotton kívül egy sebesült is hevert a földön s asszony, gyermek, állat remegve lapult a kerítések mögött. Ettől a hajnaltól kezdve a falu állandó rettegésben élt, rémhírt rémhír követett, az asszonyok gyermekeikkel az éjszakákat kisut dideregték át az erdőben s a marhákat az emberek kiverték a legeldugottabb legelőkre. Mi is odahaza, a várban, felváltva álltuk az őrséget, férfiak, nők vegyesen, s hogy a vonatokról el-elcsattanó lövések embert nem találtak el, valóban isteni kegyelem volt. De ha beszélek arról a szörnyűséges hajnalról, amelynek emlékét örökre belénk vésték a visszavonuló katonák, illik, hogy megemlékeztek arról is, hogy a mi magyar falunkat környékező román falvak népe az