Erdélyi Helikon, 1940 (13. évfolyam, 1-10. szám)

1940-11-01 / 9-10. szám

ÜDVÖZLÉGY, SZABADSÁG! Mért áltatom magam? ha mostanáig a szép napok kerültek, ezután sem lesz enyém minden a diófáig: az múlt el, ki a megváltás után sóvárgott; nem egy-két, nem huszonkét év, hanem az életem jobbik fele, nem évek, hanem vér, velő, a kétté törött gerinc fiatal ereje. Nem évek, én magam! Az, ki virággal dobált meg, drága honvédhadsereg, leszámolt már a múlandó világgal, mit számára szabaddá tettetek. Ki oly sokáig várta önmagáért, hogy jöjjetek, most már önzetlenebb, örvend, de tudja, — gondolkozni ráért, — nem gyógyul, mely őt rágja, az a seb. Sírva lengette fekete kalapját s nem örömkönnyet sirt, de igazit; négy éve eltemette édesapját, ki jött ötökben holtig hiába hitt. Ősz ősz után múlt, tavasz jött tavaszra s hozták a jó hirt, az örvendetest; a lélek kész volt, — s neki volt igazza, — de fáradtan belépusztult a test. Egy drága testvér indult napnyugatra feléjek, de csak Nagyváradig ért, azt hittük, érte ülünk a vonatra, de érkeztünk csak hült hamvaiért; gesztenyeszínű hajában csillámlott a Kőrösre árulkodó porond, s faggattak a rendőrök Kolozsvárott: nem volt-e mélakóros ő? bolond?

Next