Erdélyi Helikon, 1940 (13. évfolyam, 1-10. szám)
1940-11-01 / 9-10. szám
Kovács László: A történelem lapja szélén futottak egymás karjaiba. Harag és sértődöttség elrejtőztek. Mintha akkor ők is kivonultak volna a városból azokkal az utolsó katonákkal, akik nemrég, alig egy órája vagy néhány perce hagyták el a falai közül kileső »néma« várost... Az ember, ha igazán boldog, gyermekké válik. Hát még együtt a sok ember,-én reggel ez történt minden kolozsvári magyarral. Tegnap mennyi összeszoruló, felemelkedő öklöt láttam. Bosszút lihegő ajkakat hallottam. Most kerestem ezeket az öklöket. Nem láttam egyet sem. Boldog feledésben mind kézfogásra és ölelésre voltak zárva. Az ajkakon talán csak egyetlen gond: nehogy valaki a nagy örömhöz méltatlanul valamivel megzavarja az ünnepet. Hiszen lehet-e nagyobb elégtétel más mindazért, ami volt, mint ez a nap, amely elhozta az igazságot, örömre nyitotta a szívet és kibontotta a zászlót... Ekkor még egyedül volt a város. A románok elhagyták már. S honvédeink még nem jöttek be. Egyedül állt az öröm forgószelében, amely minden apró, örömre alkalmas drága hulladékot felkapott, minden kis jelt magasra dobott... Nevetett, könnyezett, bolondozott. Fényes, tiszta volt a reggel hosszú, nehéz álom után... Percek alatt ott állt az »új« Kolozsvár, ahol a régi állt... Az első honvédet már ez a Kolozsvár fogadta boldogan... KOVÁCS LÁSZLÓ