Erdélyi Helikon, 1941 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1941-08-01 / 8. szám

K­önyvek és írók MÁRAI SÁNDOR : MÁGIA — Révai kiadása, 1941. — A mágia, természetesen, az írás mámoros káprázata, mákonyos bódulata, földöntúli, szent varázsa. De amikor felocsúdunk lidérces kábulatából, a köny­­nyed szellemeskedések utolsó görögtüzes pilláncsolása mellett észrevesszük, hogy a szép szavak zenéjén túl ez a könyv sem roncsolta szét a Márai-féle írás szövegezési törvényszerűségeit. Az öncélú szép írás másodvirágzása ez. Márai senkihez sem hasonlítható. Mint minden íróegyéniség, csak önmagával mérhető. Kezdetben tünemény volt a magyar írás terén. Valami pajkos könnyel­műséggel verte széjjel a műfaj szokványos korlátjait. A Bolhapiac és a Szegé­nyek iskolája után rendszerint engedményeket kellett tennünk a javára, hogy novellája novella legyen, regénye regény maradjon. Amint a mozgalmasság magja kihullott írásából, úgy tisztult és könnyült maga az írás. A cselekmény helye mégsem maradt üresen; az élet köznapi, de döntő kis esetei nyomultak oda. Ez az írásmód a Naptárcsere klasszikus soraiban érte el tetőpontját. Egyetlen magyar író sem tudja annyira érzékeltetni a kikerülhetetlen sorsszerűséget, a va­lahol könnyelműen elrontott élet végzetét, mint ő. Láthatatlan hatalmak játéko­san nyúlnak a csendes kispolgár életébe, s tréfának szánt beavatkozásból könny és keserűség omlik a köznapi gondok vonszolóira. Márainak itt-ott számon sem tartva elszórt apró írásai, például a „Sirályok“ című, éppen annyira jellemzők lehetnek, mint akármelyik nagyobb lélekzetű alkotása. Végül művészetének biz­tonságérzetében odáig merészkedett, hogy a kis eseteket is kiejtette írásából, csupán a köréjük kanyarított kísérő hangulatot veri fel az olvasóban, rábízza, hogy találja ki, mi történt eddig, s mi történik még ezután. Új kötete — három tucatnyi összemarkolt elbeszélés — arról tanúskodik, hogy a kétféle írás most mérkőzik benne életre-halálra. A „Rendelés előtt“, „A könyv“, „A három hattyú“, „A finn nő“ és „A hasbeszélő“ ízig-vérig való novellái közé sűrűn hintett a már ismertetett hangulat­írásokból (Földrengés, Ilonka, A válasz, A bál). Napóleonról, Dantonról és Kazinczyról írt elbeszé­lései mintha csak ürügyül szolgálnának egy pillanatig tartó s nem is természe­tes lelkiállapot kivetítésére. Egyik-másik hőse tanácstalanul áll meg, mintegy kérdezve, hogy ugyan mit kezdjen nyomorult életével, amíg a balsors — mely már egyszer, éppen az imént bezörgetett hozzá, s leadta névjegyét — könyörü­­letből végleg lecsap rá s megszabadítja a töprengéstől. A végzet simán, szinte a nemzetközi szélhámos hallatlan biztonságával bánik el a szerencsétlen pol­gárral. Megy-megy az élet, szürkén és siváran, s aztán valahol váratlanul elakad. Pedig egyébként minden rendben volna, csak — amint „A kötés“-ben írja — „hiányzik valami, valamilyen mellékesség, ami igazán nem fontos, csak éppen nincs értelme nélküle az egésznek“. Ez a köznapi szürkeségben lapuló mellékes­ség lett az új Márai-kötet örökmozgó gépe: a szerző szinte áhítattal kerülgeti, minden oldalról megkísérli megközelíteni, mint a vegyészet kotyvasztó­ az arany­­csinálást. Néha ijesztően sikerül. A szegény pincér esete lázadásig dühít; a 551

Next