Erdélyi Helikon, 1941 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1941-12-01 / 12. szám

­Tavaszy Sándor: Reményik Sándor küzdelm­e de akik ismertük, tudtuk, hogy ezzel élete nagy küzdelmét megoldani nem tudjuk. Ez a küzdelem az ő rendeltetése vagy, ha valakinek jobban tetszik, az ő végzete volt. Létharc volt ez, abban a legmaga­sabb értelemben, amely a töredezett, hiányos életet akarja meggyőzni, hogy benne és felette kibontakozzék az ép és hiánytalan létezés teljes dicsősége. Költészetének legnagyobb részét vagy azért a di­csőségért űzött küzdelem képezi, vagy azoknak a halvány sugarak­nak a magasztalása, amelyek ebből a dicsőségből hullottak alá éle­tébe s amelyeket ő, az összetört tükör, ujjongva vert vissza. Ha beszéltél vele, azt hitted, hogy egy szenvedések között élő s a szenvedésekben megtisztult lelkű bölcs beszél veled. Szava halk és szelíd volt, le-lekonyuló feje, elmélázó tekintete azt a látszatot kelthette, hogy egy elnéző és megértő lélek, aki könnyen túlteszi magát az emberi gyöngeségek akadályain s kész megbocsátani min­dent. Talán úgy is volt, mert az ő küzdelme túl ment nemcsak a kicsinyes, de a kis küzdelmeken is, az ő küzdelme nagyobb volt: ő a szellem dicsőségéért küzdött. Erről álmodozott, de erről gondolko­zott is, ennek fényességében gyönyörködött, de ezért küzdött is, ezt látta látomásaiban, de ezt akarta látni a valóságában is, mert Reményik Sándorban az volt a csodálatos, hogy nemcsak álmodó volt, de mélyen gondolkozó is, nemcsak szemlélője volt a szellem világának, de harcosa is, neki nemcsak látomásai voltak, de cse­lekvő erők is feszültek lelke nagy mélyében. Az volt az ő legna­gyobb fájdalma, hogy gondolatai nem ölthettek testet, szemléletei és cselekvő erői nem juthattak el a tettek határáig. Fájdalma csak akkor szelídült, amikor felvillant előtte, hogy alkotásai mégis a leg­nagyobb tettek, mert lenyűgöző erővel hatnak, késztetnek, indítanak, sírásra fakasztanak, vagy a győzelem reményét viszik ajándékul. Mert Reményik Sándor ugyan a látások szellem-birodalmában élt, de nem a ködbevesző elvontságok képzetvilágában. Reményik Sándor ugyan a szellem dicsőségén csüggött, de mégsem botladozott ebben a világ­ban. A két világ közötti különbség talán nem okozott volna érzé­keny lelkének oly mély fájdalmat, ha nem ismerte volna ennek a földi életnek és világnak a valódi képét, a dolgok és események igaz jelentését. Sokszor egyenesen csodálkoznunk kellett valós ítélésén és értékelésén, amely mindig a konkrétumok érzékelhető határáig ha­tolt. Ő valóban bebizonyította, hogy minél kevésbbé avatkozik bele valaki ennek a tapasztalati világnak a dolgaiba, annál inkább meg- 753

Next