Erdélyi Helikon, 1941 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1941-08-01 / 8. szám

Könyvek és Írók pát is keményebben őrzi néha, kifelé és önmagában is, tanítómestereinél... Ady és Tisza: a huszadik század magyarságából van-e jobb ellenkép, mint ők ketten arra, hogy az örök jelenség személyekben megelevenedjék előttünk, majd­nem kísérletként leegyszerűsítve?!... A magyar lélek nagy inga­játéka élesül meg bennük. Sajnos, Hegedűs Lorántnál a nagy tétel önlegyezgető tárggyá omlik össze. Ami benne maradandó érdekű, az szerény emlékirati anyaggá kicsinyül. S köny­ve csupán képét hordja a magasabb igénynek. A nagy ingajátékban, a magyar lélek két véglet­ útján, Ady és Tisza között áll Hegedűs Lóránt, mint összetett magyar lélek, akiben a nagy ellentétek sze­relmesen megfértek. Ő, mellettük és közöttük, egyszerre értette mind a kettőt. Könyvéből ez az önérzetes mondanivaló cseng ki minduntalan. Ez a kiinduló­pontja, ez a lelki indokolása, hogy a könyvét írja. Ha csak a személyes emlékek anyagánál marad, ezeket tárja föl magától elvonatkoztatott hű színekben, ezek minél részletesebb és közvetlenebb elmon­dásával törődik, zavartalan hatású, sőt örök érdekű könyvet írhatott volna. Ő azonban csupán nyers­anyagként kezeli azt, ami könyve igazi tartalma lenne. Nagy szellemi építményt próbál rárakni, s így minduntalan a dilettáns író, fő­ként a dilettáns esztétikus hangját halljuk. Nem a nagy tanú beszél, aki sok mindent láthatott a nagy per körül, hanem dönt is azon a jogon, hogy az ellen­feleket már akkor egyformán szerette, amikor pedig a kortársak a kettő közül csak az egyiket választhatták. Közben azt a hibát, amit fiatal rajongó esztétikusoknál lát, amikor Ady alak­ját túltömjénezik, maga is elköveti a magyar költészet többi nagyjaival s a világirodalmi társakkal való összehasonlítgatásban. És főként egy velük abban az alig elszenvedhető hibában, hogy Ady és Tisza nagy alakjai előtt állva mind­untalan figyelmeztet önmagára is. Önlegyezgető démona ott áll vele, így nem felejtkezhetünk el s nem mélyülhetünk el igazán annak a fenséges magyar párbajnak látványába, amelyet két olyan óriás vívott, mint Ady és Tisza. Megzavar azzal, hogy a harmadik szereplőre figyelmeztet, önmagára... Elhagyva azonban mindazt, ami esztétizáló és szellem­rajzoló, s ami döntő igénnyel íródott könyvében, a közelmúlt egy pár nagy emléke elevenül meg szavai nyomán. Megállapításai közül is érdemes kiemelni azt, amely Adynak és Tiszának egyformán Erdély felé forduló nagy aggodalmára vonatkozik. „Ha megfigyeljük végre a lelki találkozást — állapítja meg — Tisza akarata és Ady magyar sejtései között, akkor eldönti a kérdést az a letagadhatatlan tény, hogy a politikus s a költő is folyton és szakadatlan Erdély felé fordítják tekintetüket.“ De, íme, végül a kis könyv egyik két csillag közé szorított vég­akkordja, amely az egészre híven és jellemzően világít rá: „Ezeket a sorokat az idei nyár elején írtam, amikor Románia bomlása még el sem kezdődött. Hogy azóta visszajött Nagyvárad s mienk megint Erdély egy része, mindez még jobban megerősít abban, hogy Adyt is, Tisza Istvánt is hí­ven szolgálva — a magyar igazság útját jártam én.“ Kovács László 550

Next