Erdélyi Helikon, 1941 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1941-08-01 / 8. szám
Könyvek és Írók pát is keményebben őrzi néha, kifelé és önmagában is, tanítómestereinél... Ady és Tisza: a huszadik század magyarságából van-e jobb ellenkép, mint ők ketten arra, hogy az örök jelenség személyekben megelevenedjék előttünk, majdnem kísérletként leegyszerűsítve?!... A magyar lélek nagy ingajátéka élesül meg bennük. Sajnos, Hegedűs Lorántnál a nagy tétel önlegyezgető tárggyá omlik össze. Ami benne maradandó érdekű, az szerény emlékirati anyaggá kicsinyül. S könyve csupán képét hordja a magasabb igénynek. A nagy ingajátékban, a magyar lélek két véglet útján, Ady és Tisza között áll Hegedűs Lóránt, mint összetett magyar lélek, akiben a nagy ellentétek szerelmesen megfértek. Ő, mellettük és közöttük, egyszerre értette mind a kettőt. Könyvéből ez az önérzetes mondanivaló cseng ki minduntalan. Ez a kiindulópontja, ez a lelki indokolása, hogy a könyvét írja. Ha csak a személyes emlékek anyagánál marad, ezeket tárja föl magától elvonatkoztatott hű színekben, ezek minél részletesebb és közvetlenebb elmondásával törődik, zavartalan hatású, sőt örök érdekű könyvet írhatott volna. Ő azonban csupán nyersanyagként kezeli azt, ami könyve igazi tartalma lenne. Nagy szellemi építményt próbál rárakni, s így minduntalan a dilettáns író, főként a dilettáns esztétikus hangját halljuk. Nem a nagy tanú beszél, aki sok mindent láthatott a nagy per körül, hanem dönt is azon a jogon, hogy az ellenfeleket már akkor egyformán szerette, amikor pedig a kortársak a kettő közül csak az egyiket választhatták. Közben azt a hibát, amit fiatal rajongó esztétikusoknál lát, amikor Ady alakját túltömjénezik, maga is elköveti a magyar költészet többi nagyjaival s a világirodalmi társakkal való összehasonlítgatásban. És főként egy velük abban az alig elszenvedhető hibában, hogy Ady és Tisza nagy alakjai előtt állva minduntalan figyelmeztet önmagára is. Önlegyezgető démona ott áll vele, így nem felejtkezhetünk el s nem mélyülhetünk el igazán annak a fenséges magyar párbajnak látványába, amelyet két olyan óriás vívott, mint Ady és Tisza. Megzavar azzal, hogy a harmadik szereplőre figyelmeztet, önmagára... Elhagyva azonban mindazt, ami esztétizáló és szellemrajzoló, s ami döntő igénnyel íródott könyvében, a közelmúlt egy pár nagy emléke elevenül meg szavai nyomán. Megállapításai közül is érdemes kiemelni azt, amely Adynak és Tiszának egyformán Erdély felé forduló nagy aggodalmára vonatkozik. „Ha megfigyeljük végre a lelki találkozást — állapítja meg — Tisza akarata és Ady magyar sejtései között, akkor eldönti a kérdést az a letagadhatatlan tény, hogy a politikus s a költő is folyton és szakadatlan Erdély felé fordítják tekintetüket.“ De, íme, végül a kis könyv egyik két csillag közé szorított végakkordja, amely az egészre híven és jellemzően világít rá: „Ezeket a sorokat az idei nyár elején írtam, amikor Románia bomlása még el sem kezdődött. Hogy azóta visszajött Nagyvárad s mienk megint Erdély egy része, mindez még jobban megerősít abban, hogy Adyt is, Tisza Istvánt is híven szolgálva — a magyar igazság útját jártam én.“ Kovács László 550