Erdélyi Helikon, 1941 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1941-01-01 / 1. szám

Művészeti Szemle________________________________________ útján a felé a kifejezés felé, amely egyszerre az emberek és világ felé fogja fordítani majd. ő egyébként a valóságban is igazi magányos utazó. A Művészet, Magány és Utazás testvérek ezen a földön. Nemcsak akkor utazik ő, amikor egy darab kenyeret táskájába téve tollal, izonnal, vagy színes krétáival a bugaci pusztára, Olaszországba, Görögországba, vagy Bulgáriába indul, de így jár közöttünk is. Társai csupán a szerszámok, a kemény akarat, s az a titokzatos erő, amely a nagy kifejezés és önmaga titkai felé űzi. Talán ezt a kettőt egyszerre fogja megtalálni, mint minden igazi művész. Útja nem könnyű és nem rövid, mert szép és bíztató állomásain nem nyugszik meg. Ha elért a jó fametszetig, a kemény és egyszerű folt­síkokig, hirtelen az oldott és puha, majdnem sejtelmes színek felé fordul, s ha ezek titkába betekintett, a színek új fordulattal színes vonalakká keményednek és egyszerűsödnek, vissza­érkezik újra a rajzhoz, s újra a metszetekhez. De nem helyben forgás ez mégse, mert ha figyelmesen követjük, úgy érezzük, mintha különös szerpentinen haladnánk fölfelé, s bármennyire gyönyörködtet néha e szerpentin-út egy-egy meglepő részlete, tudjuk, hogy ott fem­ vár reánk az igazi szép meglepetés. Hiszen nézzük csak: közben mennyire gazdagodott és mélyült a metszet, mennyivel biztosabb és készségesebb a rajz, s megragadóbb és kifejezőbb a szín... Hősi út ez így, s szinte végtelen út, de ha valahol, ez útnak a végén vár a művészre az alkotás, amely felénk fordul majd teljes gazdagságával. Amikor úgy érezzük majd: nincs hiánya semmi. Új lesz, anélkül, hogy valami modor csalna benne ezzel, s régi lesz, befejezettségében régi nagyokkal rokon. Ekkor oldódik fel majd mögötte az ember aszkétikus lendülete, nyílik ki a világ felé a magány kapuja, s kezd megpihenni útján a fáradhatatlan és nyugtalan erő. Ekkor szövődik be majd ma még sokszor dallamtalan vonalai közé a gazdag emberi hang. Ekkor szereti meg a maga művész módján az embereket és a világot. Mert ekkor már megszűnik a mes­terség küzdelme, a művész elérkezett oda, ahol a nagy művészet kez­dődik, amikor az Ember áll készen a maga teljes és különleges fegy­verzetével, szemben a világgal... Amikor már nem a mesterség egy­­egy szép és komoly titkának felfedezésével találkozunk majd képein, de magával a világgal, ahogyan egy művész szemén át hódítón és le­nyűgözőn megjelenik. Gy. Szabó Béla az a ritka művésztípus, aki eljuthat ide. KOVÁCS LÁSZLÓ 59

Next