Erdélyi Helikon, 1942 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1942-11-01 / 11. szám
A VERBÁSZI ZSILIP Tanítóm, az önmérséklő szekta, a temperánsok elnöke 1899 őszén a verbászi iskolában magyarul és németül jósolgatta, hogy 1900 január elsejére, pont éjfélre, a XX. század évfordulójára elpusztul a Bácskában minden rossz ember és csak a jók maradnak életben. »Ugye, nem igaz?« — kérdeztem incselkedő édesanyámtól, aki azonban ezúttal komolyan válaszolt: »Ha a tanító úr mondta, akkor az így is lesz! Egy elemista nem kételkedhetik mestere szavában!« Nem is nagyon kételkedtem, inkább titokban, kicsit félve, — repdestem örömömben! Milyen jó dolgunk lesz, ha beteljesedik ez a jóslat, lesz bőven helyünk a világon! Mekkora haláltánc kerekedik majd itt, hány komisz ember takarodik el a föld színéről! Ahol a zsugori szomszédunk, Zsuzsa néni, aki becsap bennünket, mert a tőle vásárolt tejet megvizezi, no meg Zsadányi Ferus és Paróczy Mihály, akik mindig adósai maradnak apámnak az ekevas-köszörülés árával, aztán — de minek folytassam azok hosszú névsorát, akiknek meg kell halniok, hiszen csak úgy hemzsegnek a szorgalmas faluban a bűnös lelkek. Legalább is olyanok, akiket én tartottam önzőknek, haszonelvűeknek, rosszaknak. Csak lassanként kezdtem tépelődni, vájjon bizonyos-e, hogy az a gonosz, akit én annak hiszek? — S ekkor indult meg ifjúságom erkölcsi válsága: éjjel-nappal mérlegeltem, hogy ki a jó és ki a rossz ember... Szülőföldemen, a Telecskai dombok alján elterülő fekete mélyföldben csupán egyetlen regényes helyet tudok, ahol bölcs magányba vonulhat el egy ifjú remete: ez a Ferenc-csatorna örökké zuhogó, öreg zsilipje. Mellette műmalom, melyet a zsilip vízesése hajt, mögötte a csatorna-ásató Kiss József síremléke néhány szomorúfűzzel, balra egy tölgyerdőcske tisztásán, a sebes malomároknál az ősi, árkádos Szentgyörgyi-kúria bástyaszerű épülete. De maga a négyszögletű zsilipmeder is érdekes: nyugati és keleti vaskapuját 1849- ben a szenttamási szerviánusok ágyúgolyói rongálták meg, a Bachkorszakban pedig I. Ferenc József átkelt rajta, sőt még Türr Pista tábornok, a szabadsághős is, és még ki tudja, hány nagy emberünk! Ennyi magyar emlék és történelem szinte sok volt gyermeki képzeletemnek, azért menekültem ide, valahányszor válságok gyötörték fiatalságomat. Később az első szerelmi sikert is ott értem el; mikor a kedves ajkon kicsikartam az »igen«-t, úgy dagadozott hőkebelem, mint lent a mélyben vastag sugaraktól a zsilip zárt katlana. Azóta harminc éve élek Erdélyben, de ha nehéz elhatározás előtt számot vetek magammal, álmomban pontosan ott ülök a verbászi zsilip előtt... — Mint akkor, egy verőfényes őszi délután, egy padon. Azon elmélkedtem, hogy én és apámék, jó emberek vagyunk mi? És mi