Erdélyi Helikon, 1942 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1942-11-01 / 11. szám

A VERBÁSZI ZSILIP Tanítóm, az önmérséklő szekta, a temperánsok elnöke 1899 őszén a verbászi iskolában magyarul és németül jósolgatta, hogy 1900 január elsejére, pont éjfélre, a XX. század évfordulójára elpusztul a Bácskában minden rossz ember és csak a jók maradnak életben. »Ugy­e, nem igaz?« — kérdeztem incselkedő édesanyámtól, aki azonban ezúttal komolyan válaszolt: »Ha a tanító úr mondta, akkor az így is lesz! Egy elemista nem kételkedhetik mestere szavában!« Nem is nagyon kételkedtem, inkább titokban, kicsit félve, — rep­­destem örömömben! Milyen jó dolgunk lesz, ha beteljesedik ez a jós­lat, lesz bőven helyünk a világon! Mekkora haláltánc kerekedik majd itt, hány komisz ember takarodik el a föld színéről! Ahol a zsugori szomszédunk, Zsuzsa néni, aki becsap bennünket, mert a tőle vá­sárolt tejet megvizezi, no meg Zsadányi Ferus és Paróczy Mihály, akik mindig adósai maradnak apámnak az ekevas-köszörülés árá­val, aztán — de minek folytassam azok hosszú névsorát, akiknek meg kell halniok, hiszen csak úgy hemzsegnek a szorgalmas falu­ban a bűnös lelkek. Legalább is olyanok, akiket én tartottam önzők­nek, haszonelvűeknek, rosszaknak. Csak lassanként kezdtem tépe­­lődni, vájjon bizonyos-e, hogy az a gonosz, akit én annak hiszek? — S ekkor indult meg ifjúságom erkölcsi válsága: éjjel-nappal mér­legeltem, hogy ki a jó és ki a rossz ember... Szülőföldemen, a Telecskai dombok alján elterülő fekete mély­földben csupán egyetlen regényes helyet tudok, ahol bölcs magányba vonulhat el egy ifjú remete: ez a Ferenc-csatorna örökké zuhogó, öreg zsilipje. Mellette műmalom, melyet a zsilip vízesése hajt, mö­götte a csatorna-ásató Kiss József síremléke néhány szomorúfűz­zel, balra egy tölgyerdőcske tisztásán, a sebes malomároknál az ősi, árkádos Szentgyörgyi-kúria bástyaszerű épülete. De maga a négy­szögletű zsilipmeder is érdekes: nyugati és keleti vaskapuját 1849- ben a szenttamási szerviánusok ágyúgolyói rongálták meg, a Bach­­korszakban pedig I. Ferenc József átkelt rajta, sőt még Türr Pista tábornok, a szabadsághős is, és még ki tudja, hány nagy emberünk! Ennyi magyar emlék és történelem szinte sok volt gyermeki képze­letemnek, azért menekültem ide, valahányszor válságok gyötörték fiatalságomat. Később az első szerelmi sikert is ott értem el; mi­kor a kedves ajkon kicsikartam az »igen«-t, úgy dagadozott hő­ke­belem, mint lent a mélyben vastag sugaraktól a zsilip zárt katlana. Azóta harminc éve élek Erdélyben, de ha nehéz elhatározás előtt számot vetek magammal, álmomban pontosan ott ülök a verbászi zsilip előtt... — Mint akkor, egy verőfényes őszi délután, egy padon. Azon elmélkedtem, hogy én és apámék, jó emberek vagyunk mi? És mi­

Next