Erdélyi Helikon, 1943 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1943-04-01 / 4. szám
Művészeti Szemle E darabban talán csak az látszik mai olcsóbb engedménynek, hogy benne a téma emberi tételét, a munkahely átadásának »csendes« drámáját, orvosok játszák el. Az orvos alig félszázad alatt regényben és drámában nagy utat tett meg »lefelé«. A múlt század végén még ő volt a diadalmas szellemi nagyhatalomnak, a »győzedelmes« természettudománynak közöttünk, a polgár hétköznapjaiban járó bölcse. Ő volt sok polgár-drámában a »rezonőr«. Ma már az elszaporodó és ellaposodó orvos-regényekben és orvos-drámákban majdnem a vásári ponyváig érkezett el. Ma olyan irodalmi tömegcikké lett, hogy a fehér köppeny a színpadon néha szinte a hatást biztosító egyenruhának látszik. De Bókay darabjában szerencsére se operáció, se röntgen-vizsgálat nem történik a színpadon. Sőt, még a »rendelő« sincs ott. Az orvosokból csak az »emberek« járnak-kelnek a színpadon, az orvos — hogy úgy mondjuk — külső adalék bennük. Csupán alkalmas keretet adnak a játék tárgyához. Bókaynál valóban belső élményszerűséggel természetesen adódó, s mégis tárgyilagosan megfigyelt emberi világ ez, s színpadra vitelével nem laikus izgalmakat akar felidézni. Ide kapcsolva kell darabjáról megjegyezni azt is, hogy a mai szakmabeli nagy érzékenység idején oly ízlésesen tud gyöngeségekkel teli embereket (orvosokat) mozgatni, hogy pillanatra se sérti magát a hivatást. A megszállás évei alatt Bókay János volt az egyetlen magyar színpadi szerző, aki nagy budapesti és külföldi sikerei közben is következetes hűséggel látogatott el Kolozsvárra darabjai bemutatóira. Sőt, többnyire azok próbáit is maga irányította. Illik és jó erről megemlékezni most, amikor — a felszabadulás óta először — ismét maga jött le, most már a kolozsvári Nemzeti Színházhoz új darabja rendezésére és bemutatójára. A megszállás évei alatt hűen követett példaadó magatartása jutott eszünkbe, amikor mostani bemutatóján a közönség hívására a kolozsvári színpadon újra megjelent. S bizonyára neki is újra öröme telhetett itt közönségben és színészekben egyaránt. Rendezői irányítása mellett kitűnő előadásban aratott őszinte sikert a darabja. A nyugalomba vonuló orvosprofesszor szerepében Mihályfi Béla színészpályájának bizonyára egyik legkiemelkedőbb alakítását nyújtotta. Ami szerepében a legnehezebb és legfontosabb volt: a legegyszerűbb eszközökkel tökéletes atmoszférát tudott maga körül teremteni. Ez hatott ki környezetére, s adta meg a körülötte folyó játék drámai levegőjét. Az egész darab a maga mindennapiasan egyszerű meséjével egy csöndes tragédia körül foly, amely csak akkor ragadja szíven a nézőt, ha a főszereplő, az élete munkáját utódjának átadó orvosprofesszor alakítója ezt a csöndes drámai légkört meg tudja teremteni. Ehhez nemcsak jó játékra, hanem a színész emberi egyéniségéből áradó külön erőre is szükség van. S ezt kaptuk meg a Mihályfi Béla alakításában. A darabnak érezhetően legnagyobb kedvvel megalkotott figurája a másik öreg professzor. Ő már rég átélte a nyugalombamenés, e csöndes polgári halál emberi tragédiáját, s megszerezte már az elfutó élettől gyermekien tiszta örömöket csenő, fehérhajú bölcsességet. Ő a békés, halk, arany derű a darabban, túlmutatva az emberi tülekedésen. A kitűnő jellemformálást kívánó szerepet Tompa Sándor alakította nagy sikerrel. A darab passzív, tehát színész számára nem könnyű női főszerepét Ölvedy Zsóka tette rokonszenvesen elevenné. A kisebb-nagyobb színészi feladatokat majdnem hibátlanul megoldó együttesnek mindenik tagja megérdemelné, hogy név szerint is felemlítsék. 226