Erdélyi Helikon, 1943 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1943-12-01 / 12. szám
Művészeti Szemle megkezdett munkáját a még hivatását teljesítő Ágnesre bízza, a néző számára a nagy bizonytalanságnak egy még nagyobb bizonytalansággá ködösítése. A meglehetősen sok szereplőt nem tudta elég élettel megtölteni. Egyegy figurája úgy lézeng a színpadon, mintha azt akarná jelképezni: én vagyok a csak időnként megjelenő, mégis állandóan élő ilyen és ilyen fájdalomtípus hordozója. Az öreg Berde Mózesre gondolunk, kinek a lányát elnyelték a bukaresti lokálok s az öreg hiába várja tőle az ígért segélyt,... pedig kellene a pénz... hisz a kisfiú is nagybeteg, sőt, néha talán nagyapai fájdalom-túlzással az. De nem tudja, hogy mit kezdjen önmagával Kenderesi János bátyja sem. Mint valami legvégsőre keseredett őserő, csak buzog, buzog s úgy hordja vállán a kaszát, mint ki a Golgotára indul. A Kenderesi fiúk anyja meg egyenesen élő díszlet. Olyan, mintha csak azon az alapon került volna a darabba, hogy anya is jó a háznál. A szerző rendezése nem vált a darab hasznára. Sőt. Egy gyakorlott szemű rendező sok tehertételtől mentesíthette volna. Elég ha csak a vihar elől egyhelyre menekültek rajongására gondolunk, vagy a korcsmai gyűlés bábjátékszerű merevségére. Szeretnék hinni, hogy a Nemzeti Színháznak nemcsak ünneplő ruhakészlete van. Teljesen felesleges tehát az állandó lakodalmi készültség. Különösen a hétköznapi népviselet vadonatúj tisztasága szembetűnő, néha egészen bántóan. A darab két legélőbb figuráját Tompa Sándor és Andrási Márton alakította. Görbe János lelkes játékának hatását és a kissé merev Bodó Györgyét a darab mesterkélt szólamokban hömpölygő nyelvezete meglehetősen lerontotta. Csóka József keserve néhol valószínűtlenül hatott. Senkálszky Endre biztos játékkal, Sallay Kornélia és Ölvedy Zsóka a darabhoz jól alkalmazkodva játszott. LŐRINCZ LÁSZLÓ VÉGH-VERESS HEGEDŰ-ZONGORA ESTJE Kolozsvár zenei élete az utóbbi években állandóan nyert jelentőségében. Ez évben Kolozsvárt mutatták be az országban először Bartók új hegedűversenyét, és most nem sokkal azután, két kolozsvári származású magyar muzsikus, hegedű-zongora estje keretében itt tartotta meg Veress Sándor második hegedű-zongora szonátájának bemutatóját. Bartók és Kodály lángeste ráverte bélyegét az utánuk következő fiatal zeneszerzőnemzedékünkre. Félős volt, hogy a fiatalok nem fognak tudni e két nagyság hatása alól szabadulni. Az új magyar műzenei termésre kétségtelenül nagy hatással van két zenei lángeszünk, s épen azért örvendünk különösen, hogy Veress Sándor zenealkotásaiban mégis új magyar hangokat tudott megütni. Ez a hang jelentőségében nemzetközi és lényegében magyar. Zenei nyelvünket a XIX. században a németektől kölcsönöztük, csak a XX. század elején eszméltünk arra, hogy sajátos magyar zenei nyelvünk megteremtése céljából ősi dallamaink felé kell fordulnunk. Bartók és Kodály keleti jellegű népi dallamainkban a nyugati zenei műveltséggel való szerencsés kereszteződéséből teremtették meg új me- 738