Erdélyi Helikon, 1943 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1943-12-01 / 12. szám

Művészeti Szemle megkezdett munkáját a még hivatását teljesítő Ágnesre bízza, a néző szá­mára a nagy bizonytalanságnak egy még nagyobb bizonytalansággá ködö­sítése. A meglehetősen sok szereplőt nem tudta elég élettel megtölteni. Egy­­egy figurája úgy lézeng a színpadon, mintha azt akarná jelképezni: én vagyok a csak időnként megjelenő, mégis állandóan élő ilyen­ és ilyen fájdalomtípus hordozója. Az öreg Berde Mózesre gondolunk, kinek a lányát elnyelték a bukaresti lokálok s az öreg hiába várja tőle az ígért segélyt,... pedig kellene a pénz... hisz a kisfiú is nagybeteg, sőt, néha talán nagyapai fájdalom-túlzással az. De nem tudja, hogy mit kezdjen önmagával Kenderesi János bátyja sem. Mint valami legvégsőre kesere­dett őserő, csak buzog, buzog s úgy hordja vállán a kaszát, mint ki a Golgotára indul. A Kenderesi fiúk anyja meg egyenesen élő díszlet. Olyan, mintha csak azon az alapon került volna a darabba, hogy anya is jó a háznál. A szerző rendezése nem vált a darab hasznára. Sőt. Egy gyakorlott szemű rendező sok tehertételtől mentesíthette volna. Elég ha csak a vihar elől egyhelyre menekültek rajongására gondolunk, vagy a korcsmai gyűlés bábjátékszerű merevségére. Szeretnék hinni, hogy a Nemzeti Színháznak nemcsak ünneplő ruha­készlete van. Teljesen felesleges tehát az állandó lakodalmi készültség. Különösen a hétköznapi népviselet vadonatúj­ tisztasága szembetűnő, néha egészen bántóan. A darab két legélőbb figuráját Tompa Sándor és Andrási Márton alakította. Görbe János lelkes játékának hatását és a kissé merev Bodó Györgyét a darab mesterkélt­ szólamokban hömpölygő nyelvezete meglehetősen lerontotta. Csóka József keserve néhol valószínűtlenül hatott. Senkálszky Endre biztos játékkal, Sallay Kornélia és Ölvedy Zsóka a darabhoz jól alkalmazkodva játszott. LŐRINCZ LÁSZLÓ VÉGH-VERESS HEGEDŰ-ZONGORA ESTJE Kolozsvár zenei élete az utóbbi években állandóan nyert jelentőségében. Ez évben Kolozsvárt mutatták be az országban először Bartók új hegedűver­senyét, és most nem sokkal azután, két kolozsvári származású magyar muzsi­kus, hegedű-zongora estje keretében itt tartotta meg Veress Sándor második hegedű-zongora szonátájának bemutatóját. Bartók és Kodály lángeste ráverte bélyegét az utánuk következő fiatal zeneszerzőnemzedékünkre. Félős volt, hogy a fiatalok nem fognak tudni e két nagyság hatása alól szabadulni. Az új magyar műzenei termésre kétségtelenül nagy hatással van két zenei láng­eszünk, s épen azért örvendünk különösen, hogy Veress Sándor zene­alkotásai­ban mégis új magyar hangokat tudott megütni. Ez a hang jelentőségében nemzetközi és lényegében magyar. Zenei nyelvünket a XIX. században a németektől kölcsönöztük, csak a XX. század elején eszméltünk arra, hogy sajátos magyar zenei nyelvünk megteremtése céljából ősi dallamaink felé kell fordulnunk. Bartók és Kodály keleti jellegű népi dallamainkban a nyugati zenei műveltséggel való szerencsés kereszteződéséből teremtették meg új me- 738

Next