Erdélyi Helikon, 1943 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1943-04-01 / 4. szám

Művészeti Szemle aztán az, hogy az opera-hallgató általában­ hol a szöveggel nem törődik, tehát csak zenét vagy éneket hallgat, hol meg a szemét is behunyja, hogy a drámai mozgás tökéletlensége vagy élettelensége ne rontsa le a zene hatását. A valóságban tehát így történik meg az, hogy a különböző művészi hatásanyagok, melyeknek az elképzelésben vagy elvben egymást kellene segíteniük, valójában egymást gyöngítik; mindenesetre a mély és közvetlen hatás akadályozói. Ezt próbálja ellensúlyozni vagy külsőségek­kel kiegyenlíteni az a nagy színpadi »parádé«, amely szinte elengedhe­tetlenül vele jár minden valamirevaló opera-előadással. Az opera ősi haján Wagner próbált gigászi erőfeszítéssel segíteni, amikor mondhatni egy ihletben alkotta meg egymaga operái szövegét és zenéjét, s zenei belső formáját mintegy a színfóniából fejlesztette ki és szélesítette drámai játékká, sőt az úgynevezett programm-zene eredmé­nyeit és lehetőségeit használta gazdagon »zenedrámai« hatásanyagul. De remek opera-szövegei (egyébként a német nemzeti költészet kimagasló alkotásai!), bármennyire is egy ihletből születtek a zenével, s »egyenlő félként« indultak zenedrámáiban, mégis csak a zene díszes koporsójában nyugszanak nála is, mikor a maguk igazi helyén, a színpadon kellene megjelenniük. Még az se használ, ha az opera-hallgató magával viszi e szövegeket: vele a közvetlen hatást űzi el. Vagy: legjobb esetben »pro­­grammot« olvas a zenéhez. Nem drámai, hanem zenei feszültséget kap. A Wagner operáival kapcsolatban műfaji jellemzésül hangoztatott kife­jezés, a »Gesammtkunstwerk«, igen beszédesen mondja meg, hogy mi az opera, vagyis, hogy minek kellene lennie. Utána kétségtelenül Puccini volt az operai színpad legnagyobb mestere. Talán őneki sikerült eddig legjobban a különféle hatásanyagokat drámai egységbe vonnia, s ezáltal valóban közvetlen hatást teremteni. Puccini pár darabja valóban színpadi mű a szó teljes értelmében, mert »előkészület nélkül« is tisztán tud drá­mai hatást fölidézni. Ő az operában a »megalkuvás« nagy mestere, de ez a megalkuvás itt a színpad művészetét jelenti. Az opera műfajának nagy előnye azonban, hogy — amint a fentiek­ből is látszik — egyik leglényegesebb anyaga, a zene, nemzetközi. Bizo­nyos, hogy sok nemzeti elemet, sőt igazán mélyről vagy messziről érkező népi titkokat hordhat, ahogy az egyén művészete is a maga élete gazdag titkait hordozza, mégis a zene az a művészi anyag, amelynek útjában, nincs külső korlát, s általa a népi határokon át akadály nélkül társalog­hatnak az »értők«. A benne fogant alkotás nem marad oly végérvénye­sen bűvös szelencébe zárva, mint amit pld. a nyelv anyagából formál az alkotó. Főként, ha ez kis nép szellemi alkotása. A jó zene nem marad családi titok. Könnyen elviszi hírünket. Akadálytalanul vizsgázhatik a világban művészi teremtő erőnkről. Erre kellett gondolnunk ellenállha­tatlanul a lelkesedő nézőtéren Farkas Ferenc vígoperájának kolozsvári bemutatóján. Magyar alkotás, magyar zene ez, bár az Ezeregyéjszaka egyik meséjét mondja el a modern magyar zene nyelvén. S bizonyára így mondja el majd a világ sok más opera-színpadán is, mert nemcsak zenei­leg friss, ötletes és jókedvűen dús, de mint színpadi mű is jól megalko­tott, ami már ritkább dolog. A nézőtéren mindegyre felbuggyanó nevetés arról a közvetlen hatásról tanúskodott, amelyet »előkészület nélkül is« felidéz. Zene és színjáték szerencsésen forrott össze benne. KOVÁCS LÁSZLÓ 230

Next