Erdélyi Helikon, 1943 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1943-05-01 / 5. szám

Művészeti Szemle­ nél jobban törekedett ez a színpad a maga ideálja felé, drámailag és mű­vészileg annál jobban megmerevedett. A rá visszaható útnak ezt kellett megbontania. S egyik legmerészebb megbontója Pirandello volt. Sőt, nála maga a színpadi mese, a történet se más, mint játék magáról a játékról. Színdarab a színházról. Történetekben vagy színpadi jelenetekben való el­mélkedés a színház felett. De a Pirandello színháza ezzel egyszerre szét­veti kulisszáit, eltünteti a rivaldát, kitágul az életté vagy a világgá: szí­nész és néző összekeveredik, s egyetlen nagy játékba kerül. A néző nem tudhatja itt, hogy melyik pillanatban néző és melyik pillanatban színész. Mindenki szerepet játszik, vagy néha szerepéről elfelejtkezve önmagát játssza. Ma az elolcsósodott, lapos, megegyezéses, utcai naturalizmus tenyészete idején forradalmi éle megkopott ennek a »játékról játszó« pirandelloi színháznak, de örök értelme, s játékká oldott bölcseleti izgalma megmaradt. A »Becsület gyönyöre«, amelyet nemrég a kolozsvári Nemzeti Szín­ház előadott, nem a legjellemzőbb Pirandello-darab. A nagy­közönség felé ez szerencséje is. Majdnem griccses fordulatokkal teremti helyzeteit.­ Ez a »majdnem« azonban nagy határ az olcsó vagy ostobán lapos mese és a jó színpadi történet között. Érdekes, hogy külön költői teher e darabjá­ban se lankasztja vagy gazdagítja a játékot. Még mondat-ékszerek se­bei; külön szerepükről lemondtak. Olyanok, mint az épületben a jó tég­­lai játékot teremti meg. Ha a dráma iskolás szabályaira gondolunk (a dráma cselekvés), a mondatok itt valóban csak a cselekmény kellé­kei; külön szerepükről lemondtak. Oyanok, mint az épületben a jó tég­lák, nem látszanak ki, de ők tartják a házat. A Pirandello magyarra át­ültetésének kérdése is elsősorban az, hogy a fordító minél pontosabban a cselekvés szolgálatába állítsa a magyar szöveget. Az előadást majdnem parádéssá tette az, hogy benne két kiváló régi kolozsvári színész: Poór Lili és Tárai Ferenc kaptak szerepet. Mindket­tőjüknek főereje a szépen tagolt színpadi beszéd. Mindketten kaptak még a régi nagy stílusból. Ez óvta őket attól, hogy annak az »utcai natura­lista«-stílusnak hatalmába kerüljenek, amely a színpadon, de főként a magyar filmeken ma olyan dúsan tenyészik. A darabban természetesen már szerepénél fogva is Tárai sikere volt jelentősebb. De az előadás igazi meglepetése Fülöp Kató játéka volt. Az ő szerepe a darabban legkevésbbé »beállított«. Azt lehet mondani, hogy a darab pirandelloi tételében ő játssza azt a valóságot, amely körül az arcok és álarcok játéka foly. Sze­repe exponálásától kitűnő végjelenetéig hangban és gesztusban egyaránt zavartalanul jó volt. KOVÁCS LÁSZLÓ 296

Next