Erdélyi Helikon, 1943 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1943-05-01 / 5. szám
Művészeti Szemle nél jobban törekedett ez a színpad a maga ideálja felé, drámailag és művészileg annál jobban megmerevedett. A rá visszaható útnak ezt kellett megbontania. S egyik legmerészebb megbontója Pirandello volt. Sőt, nála maga a színpadi mese, a történet se más, mint játék magáról a játékról. Színdarab a színházról. Történetekben vagy színpadi jelenetekben való elmélkedés a színház felett. De a Pirandello színháza ezzel egyszerre szétveti kulisszáit, eltünteti a rivaldát, kitágul az életté vagy a világgá: színész és néző összekeveredik, s egyetlen nagy játékba kerül. A néző nem tudhatja itt, hogy melyik pillanatban néző és melyik pillanatban színész. Mindenki szerepet játszik, vagy néha szerepéről elfelejtkezve önmagát játssza. Ma az elolcsósodott, lapos, megegyezéses, utcai naturalizmus tenyészete idején forradalmi éle megkopott ennek a »játékról játszó« pirandelloi színháznak, de örök értelme, s játékká oldott bölcseleti izgalma megmaradt. A »Becsület gyönyöre«, amelyet nemrég a kolozsvári Nemzeti Színház előadott, nem a legjellemzőbb Pirandello-darab. A nagyközönség felé ez szerencséje is. Majdnem griccses fordulatokkal teremti helyzeteit. Ez a »majdnem« azonban nagy határ az olcsó vagy ostobán lapos mese és a jó színpadi történet között. Érdekes, hogy külön költői teher e darabjában se lankasztja vagy gazdagítja a játékot. Még mondat-ékszerek sebei; külön szerepükről lemondtak. Olyanok, mint az épületben a jó téglai játékot teremti meg. Ha a dráma iskolás szabályaira gondolunk (a dráma cselekvés), a mondatok itt valóban csak a cselekmény kellékei; külön szerepükről lemondtak. Oyanok, mint az épületben a jó téglák, nem látszanak ki, de ők tartják a házat. A Pirandello magyarra átültetésének kérdése is elsősorban az, hogy a fordító minél pontosabban a cselekvés szolgálatába állítsa a magyar szöveget. Az előadást majdnem parádéssá tette az, hogy benne két kiváló régi kolozsvári színész: Poór Lili és Tárai Ferenc kaptak szerepet. Mindkettőjüknek főereje a szépen tagolt színpadi beszéd. Mindketten kaptak még a régi nagy stílusból. Ez óvta őket attól, hogy annak az »utcai naturalista«-stílusnak hatalmába kerüljenek, amely a színpadon, de főként a magyar filmeken ma olyan dúsan tenyészik. A darabban természetesen már szerepénél fogva is Tárai sikere volt jelentősebb. De az előadás igazi meglepetése Fülöp Kató játéka volt. Az ő szerepe a darabban legkevésbbé »beállított«. Azt lehet mondani, hogy a darab pirandelloi tételében ő játssza azt a valóságot, amely körül az arcok és álarcok játéka foly. Szerepe exponálásától kitűnő végjelenetéig hangban és gesztusban egyaránt zavartalanul jó volt. KOVÁCS LÁSZLÓ 296